Az öreg órás
már én vagyok
m. i.

Félszáz éve, vagy már több is talán,
mikor annál az órásnál jártam,
az idő ketyegett kopott falán,
magányos ember rozoga házban.

Mellette ült kis, fehér kutyája,
vakkantott az elé vetett csontnak,
mint, aki még bizakodva várja,
a szűkös holnap, vajon mit hozhat.

Az ócska, megsárgult kincsek között,
kerestem, kutattam, de feladtam,
a szánalom lelkembe költözött,
sírtam, zokogtam némán magamban.

Látom ma is az órást, kutyáját,
ködben sétálnak ráncos mólókon,
ők már örökre kettesben járják
útjuk, csoszogásuk most is hallom.

Hetven év a vizek mentén csendben,
zizegtek őszök, súgtak tavaszok,
sorsukat hordom sajgó szívemben,
az öreg órás most már én vagyok.

2015. 06. 06.