A ráncos kőparton alga és moha,
vízsodrás ringatja belém a csendet,
a part, a dűne nyugalmam otthona,
a lágy csobogástól gyógyul a lélek.

Mellettem, egy kötet, tán Apolliner,
akit megigézett a mediterrán,
avantgard, rajzversek, fejlövés, siker,
nekem elég e fodrozó fényhullám.

Délről langyos szél lúdbőrzi a vizet
a szelíd dombokról alá osonva,
már zöldek, frissek a szomorú füzek,
lassan kibomló szerény pompa, csoda.

Ócska emberzsivaj tisztulj belőlem,
itassatok át szelíden elemek,
ezt már nem veheti el senki tőlem,
a tóval, felhőkkel én is egy leszek.

Ki tudja, hol kezdődik, zárul a kör,
születni, elmúlni talán hiába,
de a holt anyagból az élet kitör,
és győz a szépség dialektikája.

2015. 05. 12.