Hiába kérdezem a múltat a jelent,
miért más az élet idelenn, odafenn,
csak csörömpöl, zörög életzúzó kalló,
süketül tőle a bágyadt sorsvállaló,

A remény delejezi e percemet,
őszöm jövendő tavasszal hiteget,
ez a félárnyék nem lehet végzetem,
a múlt burka olvad lassan szívemen.

Ránk tört a forróság, a rekkent hőség,
De miénk a nyár, miénk az aranytál,
És Te újra hívtál, kedvesen szóltál,
Ezüstbilinccsel köt hozzád a hűség.

Születik, felsír, körülnéz az ember
ártatlanul nyílt-kék csecsemőszemmel.

Gondolatszilánkok    

Válogat, szelektál az emberi elme,
mi a jó, mi a rossz, minek volt értelme.

Áttetsző a víz, sodródik a sárga nád,
a bánat úszik rajta, nem a dinnyehéj,
de még langyosak a nyárban az éjszakák,
tudom, a tó hol nyel el mélyen, hol sekély.

Igen zavaros a hajnalok szeme,
ömlik reám a kétes szenzáció,
rossz már a ritmus, és hamis a zene,
hazudik az írás, a kimondott szó.

Ha nem lépek ki többé kertemből, látom
innen is már messzi földrészek, országok
rongyos szőnyegét, azt még amire vágyok,
minden enyém, nem kell a mákony, az álom

Július, ódákat, dalokat zengenék
Rólad, de ki hallja. Vibrál a forró lég
viharok előtti tikkadásban, csendben.
Pilledt némaság oson lomb résein át.
Csak egy megriadt, aggódó rigó zaját,
füttyét hallom a fiókákért ijedten.  

Én már csak zizegek, a világ helyettem
morajlik, de ez a szem, arccsont és e száj,
hang belém ivódott, sohasem feledem,
mert lényed hárfája csak nekem muzsikál.

Lágy lebbenő szoknyád és a nevetésed
átring a jelenbe, kései nyaramba,
életem porába kőbetűket vésett,
révedek Terád és egykori magamra.

 Sodródva úszok, karomban rejtett csapások, még mindig távlatokra nyílt vizekre vágyok, a köd mögött tán rejtett fövenyek, fények, feléjük úszok, sodródok, míg lélegzek, élek.

Agyunkban hibbant-kék távlatok mámora,
szemeteskocsink még tengelyig a múltban,
hazugságok karcolnak most lankadatlan,
azt kell hallgatnunk, hogy nekünk milyen jó ma.

Mindig társam volt az óvatos remény,
nem voltam jós, vagy mindentudó látnok,
és elmentek barátok, korosztályok,
magam vagyok, mint az élet elején.

A romok közé vidámnak születtem,
hercegnek, boldognak éreztem magam,
volt vaskarikám is, volt szép falovam,
a Nap mosolygott az égen, felettem.

Kopott évekkel kövezett patak vagyok,
hét évtized-szegély szűkíti a medrem,
de hiába ölnek mérgek és szándékok,
végzetem idáig én már megszenvedtem.

 

Szűk napokból összerakni tág éveket,
szóval, dallal kitölteni néma hiányt,
elűzni az árnyat, mely folyton csak követ,
és kiírni magadból, ami fáj és bánt.

Mikor szépen szólsz, rád ordítanak,
Ma este Keleten ment le a Nap,
Sokszor már visszafelé számolok,
Cserélődnek okok, okozatok,

Fekete mélységek zuhannak feléd
Sokszor úgy érzed már mindenből elég
Csak pár szó hang maradt gesztus testbeszéd
Szíved lelked a hiteles mérleg