Gondolatszilánkok    

Válogat, szelektál az emberi elme,
mi a jó, mi a rossz, minek volt értelme.

Egy „Magyar ecset” könnyel, bús alföldi táj,
feneklik a parton a megkorhadt uszály.

Szelíd voltál, azért volt benned még virtus,
magához is ölelt „A tápéi Krisztus.”

Az életed nem volt egy fényes majális,
vigasztalt néha a Tisza parti Párizs.

Száguldottak mások az üstökös pályán,
Te nem voltál irigy csillagútjuk láttán.

Társad volt a közöny, a magány, szürkeség,
mégis amit írtál, az igaz volt és szép.

És réveteg kérdezted, vajon „ Milyen volt..”
az, ami rég kihűlt, csak hamu és már holt.  

Mikor hallgatott gyáván, lapult az ember,
farkas szemet néztél üres végtelennel.

Annád helyett csak a lágy rímek öleltek,
a fájdalmát kaptad egy nagy szerelemnek.

Sorsod keserű volt, szavad néha fanyar,
óriásként is egy önpusztító magyar.

Folyton csak szelektál az emberi elme,
mi felfoghatatlan, minek van értelme.

2015. 07. 26.