Háromnegyed évszázadra Babits Mihály, a poéta doctus versének ihletésére

Már nincs amit védeni, óvni kellene,
a szívekből kikerített földet sehol
nem lehet megtalálni, tombol vad zene,
melyre ifjú és vén halálritmust táncol.
Erőnk, munkánk, nyugalmunk régóta oda,
a mozdulat  búvó sün végső reflexe,
vagy maradék dac, pótcselekvés otthona,
míg lázunk le nem hűti bennünk az este.
Romokban hevernek istállók és ólak,
újgazdag emelt a terményének hombárt,
miért kéne kerítés földönfutónak,
kit már senki nem kedvel és sehol sem vár.
Kertünk magvait még védi a televény,
de milyen hazug és lágy még ez a tél is,
a föld laza, nem fagyott, csak a szív kemény,
mint egy legutolsó, fosztogató tézis.
Jobb volt a régi, szegényes ember-alom,
növényünk zöldellt, barmaink, állataink
lehelete párállott sima arcokon,
nem érezte lelkünk ezt az újmódi kínt.
Írástudónak diktál analfabéta,
nincs végső határ, se drót, se léckerítés,
a fizetség pár garas, félig mert véka,
a semminél még mindig több, ami kevés.
Vajon, illatozik az orgona bokra,
ha gomolyognak a tavaszi fellegek,
gazdából azért lesz addigra rabszolga,
mert tűzre vetett karókat, cövekeket.