Kopott évekkel kövezett patak vagyok,
hét évtized-szegély szűkíti a medrem,
de hiába ölnek mérgek és szándékok,
végzetem idáig én már megszenvedtem.
Kiömlök rétekre, rozsdás telepekre,
bennem a hajlamok, képességek fodra,
fürdetem magam holdfényes éjjelekbe,
szivárgok köbe, agyagba, a homokba.
Másoknak tán csak egy szennyel teli árok,
fuldoklik bennem, de célom a tengerek,
hol távlatot, levegőt, napfényt találok,
mit meglátni, ősi joga az embernek.
Csak sodródom saját fekete habomban,
vállamon a virágok, madarak fészke,
és evezők csapkodnak, dalolnak halkan,
csillog bőrömön az ezüstfényű este.
Szirteket bontok, és kavicsot görgetek
lassan, néha rohanva, vadul, zabolátlan,
megolvadnak tőlem mind a jeges szívek,
ott vagyok a bánat barna hajlatában.
A belém hányt szemetet feloldom, nyelem,
lényegem önpusztítóan öntisztító,
fürge lányt, szép asszonyt lágyan ölelgettem,
ilyennek teremtett meg a mindenható.

Kéklő óceán, tenger én már nem leszek,
bár zöld lesz a sivatag tőlem valahol,
csobbanásaim most nyugodtak, csendesek,
de cseppjeimben a végtelen ficánkol., 

2015. április 7.

Nem az vagy
Versmorzsa

m. i.

Nem az vagy kitől
búcsúzom de ki voltál
az életemben.