Már beköszöntött rég életem szép tele,
Nem ér véget bennem az örök havazás,
De ha éj omlik az estének testére,
Énem jobbik fele ébred, nincs elalvás,

Mint kivégzőosztagot vezénylő tisztek,
Szaporodó évek, tizedelő ikszek,
Húszasok, százasok, vénülök veletek,
Álnok közömbösséget sosem tisztelek.

Senki sem maga választja meg a sorsát,
Kinek család jut, másnak csak az árvaság.
Ki szerencsésebb, aki annak született,
Vagy akit azzá tett a mulandó élet,

Korán, vagy későn jössz, de mindenki vár,
délről fúnak az esőterhes szelek,
újjá éled a gyümölcsös, a telek,
smaragdjától gazdag, zöld lesz a határ.

Hatvan éven felülieknek

Kinn felhőszakadás, zuhog most az eső,
Madaraktól zsúfolt a terasz, az etető,
Tán a frontok miatt sajog mindkét térdem,
Betegeskedni nálunk bűn, és nem érdem.

Eltelt az idő, elért már az a kor,
Amikor az mondja a kedves doktor,
Elkelne ide egy teljes új fogsor.
De úgy hozza sors, valamilyen okból,
Nem marad semmi a tartalékomból,
Elromlik valami, a szerelő szól,

Szonett

Torlódik a partra az összetört jég,
leolvadt róla már a dér és a hó,
felhők színét tükrözi  a víz, a tó.
kék ünneplőt ölt fel naponta az ég.

Lehet, hogy jobb lett volna csak elmerengnem,
Nem szólni semmit a hazugság honában,
Most nem láthatnátok az árnyékban engem,
Ha ezt tettem volna időben, korábban. 

Életem fennsíkjára felértem,
Távlatokhoz segít a hetven évem,
Öreg vagyok a világ szemében.

Kissé ars poétikusan

A hallgatásból most, végre kilépek,
Mint egy gond gyötörte ember, halandó,
Tolakodnak jó és rossz napok, évek,
Torkomat karcolva gyógyítja minden szó.

Megszokott és mindig új utakon járunk,
Reméljük, megleljük magunk, a világunk,
Ha néha nagyon eltévedünk köztük már,
A megoldást keressük, mert valami vár,

Anyám a virágok közt harmatot járta,
Apám hidakon át bátrak közt lépkedett,
Anyám nyitott szívével várt a csodára,
amíg Apám csak titkolta a vétkeket.

A lelkemre hull, behavazok lassan,
e lágy selyem csak susog szakadatlan,
a szélben szikkad, szárad az ajkam,
odafenn tízezrek tejben és vajban,
idelenn nyomor, és nagyon nagy baj van.

Este van már és csend, madár sincs a fán,
Ölemben dorombol nagy, vörös macskám,
„Hagyd az embert, legtöbb irigy, és kaján,
Itt a helyed az élet bal oldalán.”

Tán énekem másnak csak disznóröfögés,
Innen az ellenszenv és a meg nem értés,
Agyaram simogat akár a tőrszúrás,
Nincs más célom, csak az életben maradás,

A január mindig oly sötét és levert,
de éltet még most is maga a gondolat,
napfény lassan issza a téli foltokat
tépetten a téltől, és vad gazban a kert,
csak virgoncan az agysejtek szorgoskodnak.

Nem a zászlólengetés és fellengzés,
De a hétköznapok baktató sora,
Szónoklat, szavalat és a fellengzés
Helyett kenyér kerüljön az asztalra.

E kort nem értem, és már te sem érted,
De félreállva azért élsz és élek,
Előbb rémített a marxi kísértet,
Most meg demokratikus a kísérlet