Hatvan éven felülieknek

Kinn felhőszakadás, zuhog most az eső,
Madaraktól zsúfolt a terasz, az etető,
Tán a frontok miatt sajog mindkét térdem,
Betegeskedni nálunk bűn, és nem érdem.
Viselem a rongyaim gazdag hercegként,
A félhomályból szemem kiszűri a fényt,
Vacak tárgyaim gyémántként mind megőrzöm,
Nincs is gazdagabb ember nálam e Földön.
Egyre csak öregebb lesz az ember fia,
Néha rámosolyog bárgyú demencia,
De még szólok, írok, és még gondolkodom,
A sűrű semmit az ésszel felhígítom.
Kapumat nem nyitom, gyakran ki sem lépek,
Marad a képzelet, képek, az emlékek,
Így utazom messzi, távoli tájakra,
Hogy vadak között akadjak magamra.
Szegényes ebédem is kioltja az éhem,
A zsíros kenyeret kaviárnak érzem,
Képekkel, könyvekkel díszítem a szobám,
Ha akarom, lakom túltesz egy palotán.
A szegénység, fájdalom, gyász, vagy sorscsapás
Ellen” Csak jó szerencse kell, és semmi más”,
Írta a költő, majd megölte egy vadkan,
Vagy tán egy vadőr, akarva, akaratlan.
Ha keserűség sunyin lelkembe oson,
Remélem, lesz nekem is örömre okom,
Lefejtek magamról csontos, eres kezet,
Olvasok, írok, vagy szeretek, ha lehet,
Orgona illatú, lila májusokon.
Szürkeség csodája, apró vereségek,
Legyen minden nap egy győzedelmi ének,
Az Isten fukar volt, de sok mindent adott,
Maradjatok velem csodás, szürke napok.

Finálé

Zuhogó eső, az etető még zsúfolt,
Már a madarakból nekem is elég volt,
A kabátomat díszíti pár fehér folt.
Bánat, szomorúság és csúf önsajnálat,
Kritika, irigység, kínzó, belső vádak,
Levetem őket, mint viseltes gúnyámat.

  2016. 02. 15.