Anyám a virágok közt harmatot járta,
Apám hidakon át bátrak közt lépkedett,
Anyám nyitott szívével várt a csodára,
amíg Apám csak titkolta a vétkeket.

Ma a hó és jég fagyassza a rügyeket,
önmagába fordul vissza minden remény,
reszketnek a hidak, hamvadnak a tüzek,
amihez érek, az karcol, és kőkemény.

Nem vár már ölelés és a szerelem rám,
smaragdjukat másnak adják majd füvek,
elsorvad, kiég lassan a salakon fám,
amitől féltem, mint az árnyék úgy követ.

Anyám a harmaton a felhőkbe sétált,
Apám a hidakról semmibe tévedett,
amit kaptam tőlük, a születést, halált
visszaadnám nékik, a nem kért életet.

Mégis boldog vagyok, hálával tartozom,
hogy a szüleim voltak, és ők neveltek,
harmaton járok, és roskatag hidakon,
miattuk tarthatom magamat embernek.