Kissé ars poétikusan

A hallgatásból most, végre kilépek,
Mint egy gond gyötörte ember, halandó,
Tolakodnak jó és rossz napok, évek,
Torkomat karcolva gyógyítja minden szó.

A magány a gondolat televénye,
De bármily rideg, szegényes börtönöm,
Ha felnézek a szédítő, kék égre,
Magával sodor, és ragad az öröm.

Mit mondok, néha bús, kevés a derű,
De én is vágyom a szépre, a jóra,
Vidám szeretnék lenni, nem keserű,
Magamnak vagyok ezzel is adósa,

Sokat kaptam egy korábbi életben,
Lehet, ti is jobb sorsot érdemeltek,
És most kell majd mindent visszafizetnem,
Fogadom nektek, hogy mindent megteszek.

Tán csak pár tétován ringó költemény,
Néhány sor, mondat egymás mellé rakva,
A sorsunk olykor kegyes, máskor kemény,
A véremmel írok hófehér lapra.

Szólok kételyről, hitről, az örömről,
Bánatról, őszinteség oldja a kint
Az élet egy önmagába térő kör,
Most hideg van, de meleg lesz odakint.

Félünk, szédülünk a mélytől, magastól,
A világunk ilyen, csupa ellentét,
Halvány remény sugárzik az arcokról,
Ha a hallgatásból valaki kilép,

A bölcsek köve nincs itt a zsebemben,
És nem kell, hogy nekem mindig higgyetek,
A gondolat, toll sokszor engedetlen,
Majd magamnak küldök verses levelet.

2016. 02. 03.