Mert tanúim rá a hegyek, fellegek,
Kezedbe helyeztem sorsom, életem,
Hogy az időkön át Veled lehessek,
Amíg nyitva napjaim a terekben.
Megkeseredtem, tán nem jól szerettelek,
Mint ahogy magamat sem, itt legbelül

Képzeld csak el, véget ér a gének harca,
Egymáshoz simulnak lágyan szerelmesen,
Belső törvényre, vagy isteni parancsra
Nem lesznek zsarnokok, és nem lesz szolga sem,

Októberben már meghetvenesedek,
De nem vagyok gyenge nyámnyila legény,
A patikába is elballagok én,
Mikor megtalálom a receptemet.

Reméltem, fogadnak sápadt-zöld vetések
ölel akácerdőm barna, téli álma,
amint szülőfalum  közelébe érek,
az öreg templom is haragszóval vár ma.

Nem rázok csörgőt, és nem verek dobokat,
Rabja maradtam a magyar népdaloknak.
Ha épp teszek-veszek, őket dúdolgatom
Bent, meleg szobámban, vagy kint az udvaron.

Épp augusztus teraszán ülök
Arról hegedül bölcsen egy tücsök
Hogy a körforgás végtelen örök
Lágyan ciripel kedvesen halkan

Enyhe éjeken kitárom ablakom,
Tejút felettem és a Göncölszekér,
Majd megpillantom a kedvenc csillagom,
Kacér kacsintása lelkemig elér.

Odafenn dúlnak orkánok, viharok,
Fák lombja, öblök és a hegyek védnek,
Vitorlám rongyos, lék-sebzett a csónak,
Szélárnyékom ad biztos menedéket.

Most ragyogó nyár van, és virul a világ,
Az ózonlyuk épp melanómát ásít rád.
Nem kell apostolok intő szava, jóslat,
Mert már minden jel csak egy irányba mutat.

Nincs formája, se színe, se illata,
benne él az elfogadás utáni vágy,
égető az éhe, kell mint a víz, lágy
kenyér, a lét méltóságát adja.

Mielőtt..

Folytonos metamorfózis

Mielőtt ítélkeznék, rosszat mondanék
Másokról, magam kell előbb lelepleznem,
Úgy is látja az Istenem és az nagy ég,
Mily terhek nyomják a szíven és a lelkem.

Önzésem, közönyöm és a hiúságom
Szándékom ellenére utamat állják,
Terüljön minden jóval az én asztalom,
Közben hallom a lelkiismeret vádját.

Romló szemmel is mélyebbre, messzebb látok,
bár halált illatoznak most a virágok.
Edzenek sejtjeim a váltófutásra,
a teljesítményüknek nincsen határa.

Hasztalan hívott Amszterdam, London,
Itthon hordozom sorsomat, gondom,ű
Itt tartott e szív-alakú ország,

Ön-és évtársaimat biztató ballada
A köztudat pesszimistának ne tartson
Ezért hát naponta önmagam biztatom
Forrástól sodródom le a torkolatig

Két kezemben a fény markolata,
Vele négy égtáj felé suhintok,
És bele döföm a forró Napba,
Úsznak köröttem a zöld moszatok,
Párásodó szemmel, vacogó foggal
Lélek-lángok is melegítenek,
Sikolytok, melyeket más nem hall,
Bepólyázom égési sebemet,
Aknára-futó, kevés reménnyel
Narancsos, vagy ólom alkonyatban,

Álmom reggelre feledem
fukar hozzám a jelenem
bennem kallódó foszlányok
ízre színre nem találok

A hallgatásból most, végre kilépek,
Mint gondok gyötörte ember, halandó,
Tolakodnak jó és rossz napok, évek,
Torkom karcolva gyógyítja minden szó.