A hallgatásból most, végre kilépek,
Mint gondok gyötörte ember, halandó,
Tolakodnak jó és rossz napok, évek,
Torkom karcolva gyógyítja minden szó.

A magány a gondolat televénye,
De bármily rideg, szegényes börtönöm,
Ha felnézek a szédítő, kék égre,
Magával sodor, és ragad az öröm.

Tán csak pár tétován ringó költemény,
Csak néhány mondat egymás mellé rakva,
A sorsunk olykor kegyes, máskor kemény,
A véremmel írok hófehér lapra.

Szólok kételyről, hitről és az örömről,
Bánatról, őszinteség oldja a kínt,
 Az élet egy önmagába térő kör, 
Most hideg van, de meleg lesz odakint.

Félünk, szédülünk a mélytől, magastól,
A világunk már ilyen, csupa ellentét,
Félénk remény sugárzik az arcokról,
Ha az ember a hallgatásból kilép.