Születik, felsír, körülnéz az ember
ártatlanul nyílt-kék csecsemőszemmel.

Majd elmerül a zajba és világba,
„szép” délibábtól üdvösségét várva.

Egy leány bokája a szoknya alatt
inkább vonzza, mint a számtan feladat.

Száguldott, rohant, nevetett, szeretett,
karöltve járt vele a gondolat, tett.

Orvos, vagy mérnök lett, netán csak tanár,
dolgozik, tesz-vesz, majd hirtelen megáll.

Mert veszít, temet, lelkén sötét fátyol,
kétségbe esve könnyek között gyászol.

Mint szú, az óra az időt percegi,
fogynak az öröm, az ihlet percei.

Kinéz az ablakon lombtalan kertbe,
ezt az életet vajon ki tervezte.

Feltekint az égre kifakult szemmel,
már nem csecsemő, csak egy öregember.

2015. 07. 29.