Agyunkban hibbant-kék távlatok mámora,
szemeteskocsink még tengelyig a múltban,
hazugságok karcolnak most lankadatlan,
azt kell hallgatnunk, hogy nekünk milyen jó ma.

A fájdalom öntözi testünk lombjait,
a remény fogantatáskor zárkába hull,
hazugság harangja kong lankadatlanul,
amit napkirály ígérget, már nem csitít.

Mert döntöttek rólunk, a lelkünk is sajog,
a káprázat borzos ragadós koromtól,
a jövő rácsok közt nem nekünk dorombol,
de vágtatnak erünkben csodaszarvasok.

Mint elvonó kúrán a pribék-ápoló,
ki ájtatoskodik, álnok és negédes,
de csattog az éles fog, vérünkre éhes,
lecsap a demográfiai nyaktiló.

2015. 06. 2