Hiába kérdezem a múltat a jelent,
miért más az élet idelenn, odafenn,
csak csörömpöl, zörög életzúzó kalló,
süketül tőle a bágyadt sorsvállaló,
az elvadult táj miért éppen nekem fáj,
mért fosztogat, kínoz a szükség és muszáj,
szinte már érezni, látni, és hallani
a véget, mért nem állítja le valaki
a gépet, lefejtve meddőt, követ törve
gondolna valaki végre a jövőre,
befoltozhatnák már életünk rongyait,
a vacsoránk mellé kell egy maréknyi hit,
de sehol egy simogató, baráti kéz,
az állott ecetből nem lesz sohasem méz,  
a sorsunkat vállalni gyönyörű hűség,
bár nehéz, idegen jéggel ver most az ég,
sorvasztja a vetést, bont rommá falvakat,
végzettel birkózni embernek feladat,
csorba, és kiürül a keserű pohár,
törvényt hoz, ül  rajtunk tolvaj és a kufár,
eloszlik semmibe a magyar délibáb,
ránk zúzza a kalló szegények igazát.