Írom a mondatok kósza rajzait,
színeket keverek, vések köveket,
olykor megtéveszt, aztán megbékít a hit,
mert nem mindig az arat, aki szánt, és vet.

Talán csak homályos álom ez az egész,
amely túllép a gyermekkor félelmein,
béklyóz  az ösztön, de majd kibogoz az ész,
apály idebenn, égi dagály odakinn.

Maradtam én is az, ami mindig voltam,
a véletlen lét egy hallgatag fegyence,
szelíd latrok utódja élve és holtan,
az idő-tér keresztjére felfeszítve.

Régi játszótársak, lányok, szép ligetek,
romos udvarokon lombok susogása,
már érzem a jövőt, a végítéletet,
nem írják nevem az utolsó lapjára.

A semmi kihúzza kezemből a szöget,
mit tettem, teremtettem, sok, mégis kevés,
sokan elhagytak, csak pár maradt, ki követ,
jutalmam lesz a kiérdemelt feledés.

2015. 04. 28.