Tavaszok, őszök rég esőket hoztak,
nyugtató nyarakat, testes teleket,
ma is örülök a meleg napoknak,
bár néha sápadtak és fénytelenek.

Nem akarok látni, hallani, tudni,
de sejtjeim élnek, nem felejtenek,
ujjaim között pereg át a semmi,
lehetett volna életem teljesebb.

A végén ki mondhatja, hogy ő győzött,
mert mámorba fojtotta a bánatát,
őrjöngve keresett, talált örömöt,
és övé lett a kincs, az élet-karát.

Vagy ki gondolkodni, szólni, írni mert,
ha kellett, akár a haláltól sem félt,
nem ismerte a dicsfényt és a sikert,
a szerencsét, a csapodárt, a ledért.

Már nem fenyeget fagy és a havazás,
és fellüktet bennem a carpe diem,
a kétezer éves, öreg, bölcs tanács,
lehet, megoldás, kiút így sincsen.

Mormolom reménnyel folyvást önmagamnak,
mint tette a rég porladó Horátius,
enyém a kikelet, a tavaszi Nap,
mosolyok az Ég, és átölel Május.

2015. április l9.