Az évek csontkeze lassan felém nyúl,
csak pereg előttem hónapok neve,
mert olykor szelíden máskor meg vadul
tör rám a testem, de megküzdök vele.

A sejtek nem felejtik, ki voltam én,
a gyötrő hév, a vágy mily csatákra vitt,
a szememben még nem törhet meg a fény,
bár ifjúságom szomorún rám legyint.

De naponta újjászületek megint,
a régi dalom már fel nem adhatom,
ha a napfény még néha reám kacsint,
pár szép szó kibuggyan száraz ajkamon.

A tavaszvárás bennem megédesül
a szerény tervek felmagasztosulnak,
minden szürke napon száz mágiát szül,  
a test sajog, a lélek megújhodhat.

Szövetek mélyén a rémek figyelnek
a lázam is elült, és lecsitult már,
a mindentől, a semmitől nem félek,
az elkerülhetetlen majd megtalál.

Ám leszek, vagyok a trombiták szava,
felzsibongnak bennem a csendes termek,
a halál ostoba, az ember  csoda,
ki újjászületésre teremtetett.

2.015. 12. 10,