Vadtól a szelídig

Friss hó takarja a régi szemetet,
figyelek rozsdás évtizedet és váltót,
egy kedves arcot hiába is keresek,
kapukig visznek tétova vadnyomok.

A koszos ablakokon megtörik a fény,
virtusok, rigolyák és rossz szokások,
a rohanó táj megfagyott, rideg, kemény,
mint a levakarhatatlan magyar átok.

Csüggedten vánszorog a rozoga vonat,
az állomás üres, a peron néptelen,
vajon a végén majd mi és ki fogad,
az anyaghiba felsikolt a kerékben.

Mástól nem kérdek semmit, csak magamtól,
akár a szomszédom, ki magába néz,
hallom, benne is egy szomorú harang szól,
és szívét markolja egy láthatatlan kéz.

A rongyos mezőkön két őzbak poroszkál,
a határ még így is életet kínál, terít,
gyanútlan nem tudják, mi is a halál,
most jeges az út a vadtól szelídig.

2015. január. 1o.