Adventi gyertyaláng imbolyog előttem,
egyedül maradtam, csak ő mesél nekem,
reménytelenül reménnyel várakozom,
folytatom éjjelem és szürke nappalom.

Majd hirtelen régi emlékek villannak,
titkaik fénylenek a karácsonyoknak,
fenyőillat, játék, a gyermeknevetés,
és szerényen sem volt az ajándék kevés.

Anyám, Apám, az est, a meghitt szeretet,
elvarázsolt mindent, leginkább engemet,
a mennybolt érintett meg egy pillanatra,
valaki valahol ezt nagyon akarta.

A fán cukor, alatta kedves semmiség,
és az éneklő, bájos éjféli misék,
angyalok kísérték tétova lépteim,
szeretet idebenn, megértés odakinn.

Most ülök magamban a gyertyaláng előtt,
sok minden elmúlott, de a fény még megjött,
a semmiről, vagy a mindenről imbolyog,
varázsolj hát meleget, mert nagyon fázok.

Nem lesz karácsonyfa, se csengő, csak a csend,
egy gonosz kis kobold tőlem mindent elcsent,
az idő megevett, az örök, nagy falánk,
de ég, bár pislákol a színes gyertyaláng.

Az ember öregszik, és lassan elgyengül,
de tudom, nem vagyok árva és egyedül,
mert valami mintha mégis vigasztalna,
ez a kis szerény láng Isten ajándéka.

2015. 12. 4.