Nem kergettem hiú ábrándokat,
csak egy korcs kutyát az udvaron,
játszottam az életemet,
hogy repült el, már nem tudom.

Múlt héten még gyermek voltam,
ma már nyugdíjas leszek,
kettő közt ez meddig tartott?
Csak egy apró szösszenet.

Egykor lomb voltál,
fákkal susogó, napfényben
fürdő, kék éggel ragyogó.
Szerettek a hószínű,
habkönnyű felhők,
amint átsuhantál rajtuk, és alant,
a zöldben égő pázsiton,
virágszirmok nektárjában
hirdetted a büszke életet,
mert nemesb ennél
lenne-e bármi is.
Hol víg nevetéstől
zengett a tarka rét,

Ajjaj, de kutya hideg van,
felveszem a téli sapkám.
Mínusz fokok az ablakban,
hova tettem az usankám?

(100 éves egyesítésének évfordulós köszöntője)

Mutattad nekem szép orcádat,
Hömpölygő Dunán ringott csónakom.
Boldog voltam gyermekként is benned, tudom,
Míves házaidat csodáltam, csodálom.

Millió villanyfényed világítja az utat,
Régmúlt lassan halványul.
De ki feledné ívelő, magas tornyaidat,
Aki bennük a szépség, boldogság felé kutat?

Egy lélek voltam a lét és nemlét örök metamorfózisában,
az édes korty voltam egy kiürült pohárban.
Voltam levegő a lét után sírva kapkodónak,
a legutolsó szó a csendben végleg távozónak.
Voltam könny megbánó, esdeklő szemekben,
megbocsátó fohász könyörgő tekintetekben.
Voltam parázs, hol a láng már halni készült,

Hajnalban, mikor még csak pang a létem,
olyan üres vagyok, és pucér egészen,
és a gondolat magvai arcul legyintenek,
bekapcsolom unottan hát az Internetet.

Szörfözöm ágyamban bénán, mozdulatlan,
pedig alig múltam nemrég csak hatvan,
és kitárulnak nyomban csodás világok,
és az igaznak mondott ócska hazugságok.

Ragyog a nap száz sugárból,
E novemberi nap rád mosolyog.
Azt üzeni, jó ember vagy,
Szerető szívedtől boldog vagyok.

Soraimmal én köszöntelek, édesanyád,
Születésnapod nekem is boldogság.
Életemet bearanyozta szíved,
A jó Isten még sokáig éltessen téged.

Szép nyelveden
szépen beszélsz,
szépen írsz és
szépet mesélsz.

Szép szavak közt
vígan járkálsz,
szép a világ,
szép a hazád.

Szép a szó, és
szép a betű,
szerelmesem,
én hegedűm.

Ékes gyöngyöm
drága nékem,
neki halok,
érte élek.

Virágos ablakomból
Rám tekint egy rózsa,
Nevetése olyan szép,
Mint a legszebb nóta. 

Virágos ablakom!
Én csak téged nézlek!
Mert a te mosolyod az,
Mi a legszebb énnékem.

A te illatod az,
Mely elvarázsolt, s bájos,
Hisz' illatosan mosolyogsz reám
Az én ablakomból.

Komor házak, kopott lépcsők,
koptatták a létért küzdők,
ott éltek és reménykedtek,
hogy boldogabban ébredhetnek.

Elkerülte őket a nap,
messze szórva a sugarakat,
árnyékból így ki sem láttak,
örökké csak áztak, fáztak.

Néha a hold megsajnálta,
párszor ő is megpróbálta,
fényt hozni a szürke létbe,
de nem jutott a mélyére.

(elbeszélő költemény)

Egy meghívó és egy csoda,
Egy öröm, az emlék mostoha.
Hogy is írjam, hogy is kezdjem,
Régi, régi szomorú emlékem.

Gimnazistaként minden reggel
Templomba imára mentünk be.
Adva volt erre a templom közelsége, igaz, csak pár percre,
Istenhez imát mondva, napra áldást kérve.

Bajuszát pödörte épp, amint rásütött a nap,
a karaván a dűnék között mélabún haladt.
A láncra vert rabok közt az üvöltő porkoláb
mohón kortyolta a sivatag égető porát.

Messze még a hűvöst adó rég várt torkolat,
a karaván a dűnék közt egyre csak haladt.
S midőn vágyták már az árnyat adó éjszakát,
együtt énekelték a halálba indulók dalát.

Már olyan sokat éltem,
adtam, de sose kértem,
engedek helyet másnak,
átadom magam a csoszogó,
vénséges elmúlásnak,
de arra kérlek, édes Istenem,
olyannak adjad imádott helyem,
ki arra szintúgy érdemes,
és ad valamit ennek
az ostoba világnak.
Én csak picinyke jót akartam,
de ebbe egészen belehaltam.

Eső után langyos hajnalon
giliszta küzd a vizes betonon,
lámpák fénye csillan köveken,
a víz csordogálását követem.

Csatorna nyeli el a könnyeket,
cseppennek bele gyöngyszemek,
mint nyitva hagyott vízcsapok,
hangosan hulló dallamok.