Még annak idején, gyerekfejjel.
Alig vártam ezt, hogy a négy fal kiereszt.
Hosszú volt a tél, ideje, hogy véget ér.

Elindultam, gondoltam, járok egyet, hogy egy kis kucsmagombát szedjek.
Utam egy tisztáson vitt oda, hol reméltem, valamit találok.
S egyszer csak mit látok!

A tisztásra kilépve, kosarat a döbbenet kezemből kitépte.
Ő állt ott, a Tavasztündér, s épp virágot szedett.
Sajnos, észrevett.

Megilletődött, majdnem elszaladt, nekem szavam is elakadt.
Ne menj, mondtam halkan,
de még mindig szememnek hinni alig akartam.

Megtorpant, felém fordult, csak ennyit mondott.
Sietek, szegény testvérem, Tisztástündér beteg,
neki, hogy meggyógyuljon, gyógyfüvet s virágot szedek.
Még sosem láttalak itt, mondtam, s kosaram újra kezembe fogtam.

Elmosolyodott, közelebb lépett, én majdnem hanyatt estem, szinte remegett a testem.
Odahajolt, halkan megszólalt.
Nem mindenki lát, csak ki hiszi a csodát, a természet csodáját.
Sarkon is fordult, alig eszméltem.

Most mennem kell, mondta.
Te csak higgy tovább, s látni fogsz még jó pár csodát!
Azóta én így élek, örülök minden apró kis lénynek,
s ha eljön a tavasz, várom a következő találkozást.

TM