Látszólagos csend, nyugalom,
befelé hulló könnyeimet lassan elfojtom,
apróra tört lelkem darabjait összesöpröm,
a szemétbe öntöm,
Istenemhez könyörgöm.
Nincs vita, rég kész a lista,
ki, mikor és hova.
Adott a gravitáció,
rombol a civilizáció,
jön az invázió,
él a szitkozódó,
az embert próbáló életek vad versengése,

A Kis-Balaton partján
learatták már a nádat,
fel is rakták őket szép gúlákba,
egymás után szép sorjában.
A Kis-Balaton oly csodás,
télen, nyáron más és más,
sok vízimadár itt telel át.
Zajosak a madarak,
egymásnak mindent elmondanak,
hol található a legjobb falat.
A befagyott tó vizén
ők büszkén járnak,

Halkan oson a hajnali csönd a nádasban,
a fűzfák némán alszanak,
madár sem száll a határban.
Szél sem lebben,
a köd nehezen oszlik szét,
alig látszik a borongós ég.
A Balatont vastag jég borítja,
egy kevéske hó puhán betakarja.
Majd hirtelen hatalmas zaj veri fel
a hajnali templomi csendet,
egy dübörgő, borzasztó moraj

Nyitva az ajtó, talán rám várnak,
vagy rossz napja van gazdájának,
már beenged bárkit, aki arra jár,
vagy nincs mit titkolni, nem kell a zár.

Üres a ház, elköltöztek rég,
még ablakán döngicsél egy légy,
a porban ott vannak a lábnyomok,
és egy kis dobozkát rugdosok.

Hol vagytok ti éjjelen?
Hol vagytok nappalon?
A fájdalom tép széjjel engem
Minden hajnalon... hajnalon.

Csendes az éj, suttog a szél,
Gyertyafények égnek,
Milyen élet az olyan élet,
Hol ti nem vagytok vélem... vélem?

Semmilyen az!
Üres, hideg,
Nincs arcotok, nincs kezetek,
Nem öleltek ti már engem... engem.

A világ nem éhes, nem vágyik a jóra,
Gonosz tekintettel civakodik a holnap,
Szeme nem rebben, arcán nem üt ki félelem,
Nem retteg ő, és oly könyörtelen.

S nem rettenti meg sem vér, sem ár,
Sem földrengés, sem gyász, sem halál.
Pusztulni készül Szodoma, Gomora,
Maga alá temeti tornyát Babilónia.

Már olyan sokat éltem
adtam de sose kértem
engedek helyet másnak
átadom magam a csoszogó
vénséges elmúlásnak
de arra kérlek édes Istenem
olyannak adjad imádott helyem
ki arra szintúgy érdemes
és ad valamit ennek
az ostoba világnak
én csak picinyke jót akartam
de ebbe egészen belehaltam

Lelkem lelkedet immáron ölelni vágyik,
míg nézem csendben a lenyugvó napot.
A parti fák ölén csak az esti szél hárfázik,
forróság van, de én majdnem megfagyok.

Meleg ölelésed a rideg folyó nyelte el,
mikor elmerültél annak sötétség ölében.
Egy égi angyal most csak neked énekel,
valahol ott kint a távoli sötét temetőben.

Mohón csókolnám a szádat,
kívánom,
hogy érezzem újra a vágyad!
Kívánom,
hogy bennem éledj újra,
hogy érezzelek újra és újra.
Boldogságra vágytunk mind a ketten,
és ezt megéltük együtt már édesen,
és miénk volt a végtelen!
Erre vágyom azóta minden percben,
átélni veled a lehetetlent,
a gyönyör legfelsőbb fokát,

Őszi szél borzolja a hajamat szét,
langyos a napsugár,
már nem forró a lég.
Jönnek az őszi viharok,
hűvösek már a hajnalok.
Az ősz varázslatos színeiben gyönyörködhetünk,
olyan, mint mikor vöröset, sárgát, barnát összekevertünk.
Már érezzük az őszi szél hűvös leheletét,
az eső áztatta fák levelei hullanak,

Én láttam elbukásod
Ó, szent FORRADALOM!
Még fiatal voltam, de elmondhatom,
Értettem minden jajszavát.

 Láttam a menekülök áradatát,
S láttam a szenvedő anyát, apát,
Ki siratta távozó hős lányát, fiát.
Ó, mily keserű éveket zártam a szívembe!

Ó, szent Forradalom
Kérész életű virága,
Érted sír a lelkem,
Érted vagyok gyászba'.

Gyászban, feketébe'
Kis magyar hős népe,
Tankok áradatával
Forradalmad legyőzve.

Legyőzve, de nem eltiporva!
Jön még ünnep a magyarra!
Mikor felemeli ismét fejét,
Azt mondja, most már elég!

Szél viszi messzire az én sóhajom,
veled szeretnék boldog lenni,
ez az óhajom.
Szellő szárnyán üzenem tenéked,
rád várok, kedvesem,
ugye érzed?
Jöjj hozzám,
siess drágám,
ne várjalak hiába,
repüljük a szellő szárnyán
egy csodálatos világba.

2023. november 3.

Álmodtam egy csodálatos, szép világot,
hol a réteken mindenki szedhet csodaszép virágot.
Ahol nincs fájdalom, bánat,
ahol beteljesülnek a vágyak,
és senki senkinek nem árthat.
Álmodtam egy csodaszép világot,
ahol mindig mosolygós arcokat látok,
öröm legyen az arcokon,
friss, tiszta levegő tóduljon be az ablakon.

Ujjak táncolnak kifeszített utakon.
Idézik halkan a zenecsodát.
Harcol a lélek. Megyek virágos dalban.
..
Csapdák csábító varázsából üldözött
szolga mutatja, a sok arc, együtt,
Igaz, de külön hazug mindegyik napja.
..
A falon a lyuk bizony sokszor érdekes.
Látod a tilost. Borzadsz, amit látsz,

Ülök az itthoni csendben,
a csonkig égett gyertyákat elmerengve nézem,
és elhunyt drága szeretteimre emlékezem.
Ők már oly messze vannak tőlem,
de az emlékük itt él ma is velem.
A gyertya most értük égett,
hisz míg éltek, szívük engem féltett,
nem felejtem el őket soha,
ha velem lehetnének, de jó volna!
Tudom, vigyáztok rám fentről is,

Ember! Te Isten teremtménye!
Nézz fel, nézz az égre!
Nézd milyen tiszta, békés az égbolt,
Ragyog a napsugár, ne vess rá béklyót.

Béke van, szeretet a szívekben,
Ne oltsd ki fegyverrel belőle!
Bízzál magadban, ne a fegyverekben,
Békéért könyörgök, Hatalmasok, szívetekbe!