Gomolygó szürke és fekete felhők
poharából kicsordult az esővíz,
permetként hintve be a szomjas tájat.
Itt az ősz,
mely káprázatos színeivel ad a tájnak
egy csodálatos, különleges bájat.
Az ősz vörösbarna eső áztatta avarján
megcsillan a sok apró gyöngyházfényű esőcsepp,
mely tovább gurulva apró,
majd nagyobb tócsákban összegyűlve

Egykor lágyan ringatózott,
hullámokon hánykolódott,
kikötőket látogatott,
messze úszott, hazajutott. 

Rozsda ette, elkoptatta,
meg lett számlálva a napja,
partra húzták, kikötötték,
majd elhagyták, elfeledték.

Jött sok tél és egyre kopott,
szaporodtak rozsda foltok,
többé nem engedi el a folyó,
befagyott a kicsi hajó.

/Mosonmagyaróvár, 1956. október 26./

Mintha megint látnám
Régi színben tündökölni,
Ha ötvenhat évet kellett is pihenni,
Nem talált rá azóta senki.

Én most is látom büszkén ragyogni,
Nem csak szürkén szomorkodni,
Megtörve és arcul ütve,
Eldugva padlás mélyébe.

Elmerengtem a tétova, múló időben,
a tépett szerelem üszkös roncsain.
Hol buborékba zárt az ostoba élet,
s arcul csapott megint és megint.

Bábuként ringok egy cérnaszálon,
a közönybe hajtom le ősz fejem.
Sivár rommá vált egykor szép világom,
de a szerelmet benne még felismerem.

Szerelem tengerében veled oly jó volt elmerülni,
mindent, ami fájt,
ami bántott, azt jó volt elfeledni.
Szeretni pőrén, meztelen,
ahogy az Isten minket megteremtett,
oly tisztán, mint a templomi oltár,
a hófehér liliomcsokor tanú rá.
Ültünk a templomban, fogtad a kezem,
ezt soha, soha el nem felejtem.

Hová tűntél Bringa kutya?
Felborítva lám a kuka.
Hova vitted a papucsom?
Gyere elő, rontom-bontom!

Bringa kutya világgá ment,
nem bírta már ezt a szégyent, 
szőnyeg, papucs nem szent neki,
amit lát, azt mind elcseni.

Mivé lesz egy ház, ha kihal belőle az élet,
minden, mi volt, az enyészeté lesz,
visszaveszi az erdő, mit elvettek tőle,
csak falak maradnak, indával benőve.

Tölgyek, fenyők közt megbúvó romok,
néha azt érezzük, sok ott a titok,
pedig csak elhagyott, nem lakja senki,
egy régi hangulat fonja át, körbelengi.

Ó, vágytam én is oly sok szép csodára,
csókot adni szerelmem ajkára.
Eltelt sok év örömmel,
odaadó szeretettel, fájdalommal, bánattal.
Fáj már mindenem, a lábam régen
nem engedelmeskedik nekem,
ó, ha szárnyam lehetne,
de jó lenne, elrepülhetnék messzire.
Fáj az ízület, sajog a kéz,
egy hagymát összevágni mily nehéz.

Fázik az erdő, roppan az ág,
süvít a szél, az arcunkba vág,
Elszállt hát a gyönyörű nyár,
itt van az ősz, mi érezzük már.

Hull alá az áztató, hideg eső,
sáros avaron csusszan a cipő.
Nyirkos, vizes a dombok oldala,
a fák törzsét belepte a moha.

Nem kérünk kegyelmet
És nem is kapunk
De eljön az idő
Mikor nem is adunk.

Nem kértünk kegyelmet
És nem is kaptunk
De eljött az idő
Mikor nem is adtunk.

Az idő talán kompenzált Téged
A sok mindentől korán megfosztott lényed
Köszönöm a sorsnak
Hogy megismerhettelek Téged.

Megláttalak fent az interneten,
azóta hiányzol, én drága kedvesem.
Egy üziben írtam, mily szép a szemed,
és te smájlival nyugtáztad üzenetem.

Rózsákkal szórtad meg inboxomat,
és postaládám egyre csak dagadt.
Vettem azóta még több tárhelyet,
legyen hova küldened a műszíveket.

(1956.10.23 - 11.04)

Tizenhárom nap elég volt,
Hogy hulljanak csillagok,
Összedőljenek zsarnok szobrok.
Tizenhárom nap elég volt,
Hogy a szabadság híre szétszaladt,
Mindenki egyetértett a nap alatt.

Tizenhárom nap elég volt,
Vidék és város egymásra találjon.
Tizenhárom nap elég volt,
Hogy a szovjetekkel szembeszálljon.

/1956. emlékére/

A Pesti Srácról még nem írtam én,
Kinek emléke ott szunnyadt a lelkem mélyén.
Ki repített benzines palackot nagy erővel,
Tankok repültek tüzet okádó csővel.

Egy Pesti Srácot ismertem én,
Aki alagsorban lakott Ferencváros mélyén.
Alig volt tizenkét esztendős,
Reggel még élt, este már hős.

Ködös az este,
s a megnyúlt árnyak átkarolták reszkető testem,
egy villanás az égen, és egy csillag földre hullt.
Mosolyod nem láthatom,
a köd nem engedi látnom,
így a szívem vergődik tovább
a múlt szorításában,
mely lassan megfojt.
Nincs kiút, az árnyak győznek,
jön a sötét, elhalványulnak a csillagfények.

Átölel újra az éj,
a puha végtelenség,
millió csillag vigyázza álmaim,
elvetélt vágyaim.
Kint sír az ég,
s az éjszaka megnyúlt árnyai kísértenek,
körülöttem lebegnek.
Felhőknek könnyei hullanak,
a fák törzsén csillognak,
hófehér gyöngyökként gurulnak szerteszét,
könnycseppjein csillog a fény.
Dörög az ég,

Te verőfényes októberi Budapest,
Ereidben lüktet az ország.
Láncait ledobva vonul a diákság,
Éljen a SZABADSÁG!
Ezer torok kiált.

Tömeg egyre dagad,
Fojtott keserűség fakad.
Nincs megállás, nincs kegyelem,
Mint kiáradt folyó,
Dördül a tank és a golyó.

Egyik nap öröm,
A másik nap bánat,
Az idő halad,
De meg nem állhat!

Ma szegény vagy,
De holnap talán gazdag,
Ma alig bírod,
De holnap talán jobban!

Egyszer csüggedsz,
Kétszer fáj,
Háromnál állj meg!
Ne menj tovább!

Egyszer így,
Másszor úgy,
De nem lehetsz mindig,
Mindig csak szomorú!