Oly ritka a csend,
az a puha, rezzenés nélküli,
suhanó, néma pillanat,
amiről nem szólnak szavak,
csak a szíved dúdolja, zümmögi,
mert valahol, nagyon mélyen
bennünk lakik a csend hangja.

Ott, a lelked mélyén szólal meg
Édesanyád simogató keze,
gyermeked első mosolya,
a felhők játéka,
pipacsok ölelkezése,
harangvirág kondulása,
a fecskék röpte,
és amikor lehanyatlik a karmester keze.

Ott van a nádas néma ringásában,
ő az árbócok tánca a tó tükrében,
a szélcsendben nyárfalevél rezgése,
a fájdalom kicsorduló könnye,
csók után a szemek ölelkezése,
álmod mosolya arcodon,
a szerelmes érintés bőrömön,
a tejút palástján a fényözön.
És ebben a csendben, mily nagy zaj minden nesz.

TM