Ha majd föld takarja testemet,
s eljönnek ködös reggelek.
Megérzem jöttöd, s álmomból felkelek.
Mikor kijössz hozzám, nem kell a sok virág.
Hogy elmentem, nem dőlt össze a világ.

Elég, ha beszélsz kicsit hozzám,
vagy csak ott vagy.
Hidd el, hallom, s érzem akkor is,
ha már a föld fagy.
Látni fogom, ahogy görnyedve ott állsz,
s könnyek közt kezeiddel babrálsz.

Érezni fogja szívem a tiéd, 
a gyertyád melegét,
ahogy lelked az enyémmel összeér,
s a szereteted átköltözik belém,
érzem majd, a szíved még remél.

Nem mentem messze,
ott leszek én is veled,
titokban oda állok melléd,
s megfogom a kezed.

Mielőtt mennél,
még mélyen a szemedbe nézek,
úgy érzem majd, szinte újra élek.
Arcodra csókot adok,
s a sírba attól, hogy itt voltál,
boldogan visszatérek.

Mennék veled, de nem lehet,
a föld súlya lenyomja testemet.
Nézem majd, ahogy a gyertyák fényében
egyre távolodsz, s lassan eltűnsz.
Én ott foglak várni, míg majd
egyszer újra feltűnsz.

Nem kell, hogy mindig gyere!
Nem kell a sok koszorú!
Az kell, hogy tudd, most is szeretlek,
s ne légy szomorú.

Otthon, ha néha gyertyát gyújtasz értem,
közben rám gondolsz az éjben,
míg leég.
Hidd el, nekem az is elég!

Mikor legközelebb jössz,
megérzem, s elindulok feléd.
Sajnos, már csak ennyit adhatok,
akkor gyere, ha Neked ez elég.

A temetőkapuig, ígérem,
mindig kimegyek majd eléd.
Bár nem leszek más, csak egy emlék,
ki örökre kapaszkodik beléd.
Ha majd kijössz!
Kérlek, ne sírj, én már nem félek.
Boldog vagyok,
hogy nem váltam köddé,
s benned tovább élek.

TM