Az erdőszélen, ha jársz,
még simogatja a nap a tájat,
de már ereje gyenge, bágyadt.

Messze szállt a nyár,
nyomában hűvös szellő jár.
Elhallgatott minden madár.

Hallgatnak a fák is.
Hullajtják megmaradt levelük, hallani, mikor águkról elindul,
s földet ér egy-egy levél.
Az erdőn átszalad a hideget hozó északi szél.
Sodorja maga előtt az őszi avart, a fák könnye mindent betakart.
Zörög a sok levél, a szél így beszél.
Minden állat érzi, lassan itt a tél.

Eljönnek az első fagyok, mikor éjszaka az égen sok csillag ragyog,
s a hajnalok jégvirággal rajzolják tele az ablakot.
Beleborzong a táj is.
Zúzmararuhát öltenek reggelre a fák is.

Alig látni az erdőt a ködtől, minden nyirkos, hideg.
Az egész látvány gyönyörű, de mégis rideg.
Savanyú falevél illata tör fel az avarból az elmúlással.
Tovaszállunk, vadlibák halkan beszélik felhők felett egymással.

Simogatná a nap a tájat,
melengetné még a fákat.
De már nem tudja, eléje vastag hófelhő gyűlt, s dermesztően fúj a szél.
Néha egy ág reccsen a sűrűben, ahogy nehéz lépteivel megérkezik a tél.

Lassan hó szitál a fákra, egy ideje hervadás ült a tájra.
Hideg, sötét napok jönnek,
minden elcsendesült.
Csak a szél susogja fülembe halkan.
A táj álomba merült, most már ne zavarjam.

TM