A vízparton ülök, s annak tükrébe révülök.
Fentről figyel a hold,
csillagok ragyognak, elszenderülök.

Hallom, távol egy ponty ugrik,
amott a nád tövén harcsa rabol.
Szívem ott jár nálad, távol, valahol.

Hallgatom a víznek minden
jól ismert neszét, s zaját.
Itt van az ősz, elkél hajnalban a kabát.
Elfeledem itt az élet minden búját, s baját.

Egy bakcsó rikolt,
közelben jégmadár suhan.
Fogott-e valamit reggelire ugyan?

Párolog a víz, füstje magasra száll.
Körülöttem életre kel a nádas,
s benne a sok madár.
Lassan felkel a nap, s vele ébredek én is.
Felettem száll az égen pár szürke gém is.

Előttem az ágra
rászállt egy nádi poszáta.
Alatta a vízben,
kishallal szájában, sikló úszik éppen.
A vízből fejét kidugva
mocsári teknős rám tekint,
gondolja, jobb lesz fatörzsön
napozni később idekint.

Rozsdás színre vált a gyékény,
a víz felszínén fecske nem száll,
elrepült, mind oly messze jár.

Nem is érdekel, fogok-e még halat.
Annyi szépet láttam, s hallottam,
indulok, most itt hagyom a tavat.
Majd újra, s újra visszatérek, míg engedi az élet.
Mert a szívem egy darabja örökre itt maradt!

TM