Gyermekkoromban volt akkora szerencsém,
otthagyva a várost, s Apát, Anyát.
Megélhettem, milyen egy igazi falusi udvar,
úgy képzeld el, mint egy tanyát.

Megismerhettem az ottani élet 
minden nehézségét, gyönyörét.
De szép is volt, mikor tömhettem
magamba a sok dödöllét.

Reggel mindig korán keltünk.
Első az állat!
Ebben segítettem, mert így nevelkedtünk.

Mindnek friss víz, ennivaló,
teheneknek fejés.
Ne félj, nem nyavalyogtál,
hogy nem megy az evés,
volt, hogy két tojásból a szalonnás rántotta
jó friss kenyérrel, kiderült, hogy kevés.

Kedvencem volt gyerekként 
tyúkoktól a tojást összeszedni,
annyi helyre tojtak, nem bírtad megjegyezni.
Sokszor a még meleg tojást vittem,
benne van a kiscsirke, mindig azt hittem.

Volt dolog, itatni a lovat,
fejés után biciklivel kannákban
a tejcsarnokba vinni a tejet, tömni a libát.
Etetni a sok disznót, kecskét,
malacot, kacsát.

Terelgetni a sok tyúkot.
Ha ebédre a borsólevesbe kellett,
megmászni még tejes galambért a galambdúcot.

Reggelid, ha ezeket elvégezted, az asztalra akkor került,
nem volt lazsálás, utána várt rád a lapát, mint kiderült.

Kitakarítani az állatok helyét,
seperni az udvart, locsolni még hűvösben a kertet.
Ez a sok teendő volt,
mi minden reggel hajnalban keltett.

Mit bántam én, imádtam csinálni,
gyerekként a tehenekkel a rétre kijárni.

A segédkezés, s reggeli után 
mehettem játszani a többi gyerekkel naphosszat.
Mindig mondták, ebédre pontosan otthon legyek,
s ne csináljak rosszat.

Rengeteg gyümölcsöt ettünk,
volt, hogy éhesek ebédre nem is lettünk.

Olyan is volt, hogy annyit bicikliztünk, futottunk.
Megéheztünk délelőtt, s a disznóknak főzött
krumplihoz az udvaron a katlanig jutottunk.
Megettünk belőle párat, folytatódhatott a biciklis járat.

Ebédre hazatértünk, majdnem mindig
az volt az ebéd, amit előtte nap kértünk.

Délután kis szünet,
aztán folytatódott a nap,
akadt munka bőven.
Egyszer csak azt vetted észre,
a nap már lemenőben.

A kicsit hűvösebb időben még este előtt,
az állatok körül ismét el kellett látni
temérdek teendőt.

Hol a szecskavágót tekertem,
kukoricát morzsoltam, szitán fejtett babot szeleltem,
az egészet a sok állattal, ahogy volt, szerettem.

Lassan sötétedett, megvacsoráztunk.
Elcsendesült az udvar, megszűnt a nyüzsgés,
elültek a tyúkok, nem bőgött a tehén.
Jóllakottan készültek aludni, akárcsak én.

A sok gyöngytyúk hangját lehetett még
néha hallani, mik felültek,
mint fácán, a diófákra este.
Nem csak finom levese miatt tartották,
hanem mert nem voltak restek,
akár éjszaka is jeleztek,
hangjukkal elriasztották a patkányt, s nyestet.

Irány befelé mosakodni a lavórban!
Aztán jól mosd le az egész tested!
Hangzott el, s te, mit mondtak, tetted.

Végeztél, s hogy átmelegedj, száradj,
a sparhelt előtt kis stokiról lested,
amint a macska majd elalszik alatta a melegtől,
s közben szőrére parázsdarabok estek.

Mire eljött a lefekvés, altatni nem kellett,
ott esti mesét nem kértél,
elaltatott, amit átéltél.

Ha tél volt, még hallottad,
hogy megrakják kukorica tusával
éjszakára a sparheltet, ha fára nem tellett,
mert odakint hideg lesz,
s bent egy kis meleg kellett.

Reggelre a szobában így is néha
látszott a lehelet, orvoshoz járni mégse kellett.
Ilyenkor kaptál a nagy dunyha alá 
meleg cserepet, vagy téglát lábhoz,
az majd melegít, míg álmodsz.

Bár ma már csak emlék,
Istenem, de visszamennék.

TM