Megfáradt testem megnyugvást vár,
vérző szívem téged, mondd, hol talál!
Álmaimban menekülve,
életem, mint a lepedőm, összegyűrve.
Izzadságcseppek a homlokomról
könnyemmel keveredve,
lassan gördülnek le ziháló keblemre!
Éjféltájt talán elalszom,
ha nem tör rám a légszomj!
Hajnalra eltűnik az álom,

Nézd csak! Itt állok, és csak nézek!
És a fák hozzám oly búsan beszélnek.
Én meg csak sírok, zokog az én lelkem,
Miért is kell még nékem itt e Földön lennem?

És a fák csak tovább suttognak,
A sötét árnyak csak rajtam kacagnak.
Gúnyol az est éjfekete szeme,
Arcomba fészkel hideg tekintete.

Élettel telt meg a Nap,
koronája aranyszínben ég,
s körötte a Kék, azúrtengerében fürdeti
hófehér függönyét.

S ha a reggeltől búcsúzik a Nap,
bíborszínű fátyol kíséri útján,
míg el nem merül a tág,
nagy, kerek földtónak partján.

ötvenegy éve, hogy fel, az égre nézek
ha hozzád akarok szólni, édesapám
az emlékeim megfakult álomképek
hisz csak negyven voltál, életerős, vidám

tizennyolc voltam akkor, zsenge kis felnőtt
és felfogni nem tudtam, mért ily hirtelen
mentél el, s amíg állok a tükör előtt
arcvonásaidat magamon keresem

Kertemben nyílnak a vörös,
a fehér, a rózsaszín
és a sárga rózsák,
csodás illatukat a nyári szellő messzire viszi már.
Hajnali harmat csillog a rózsák szirmán,
s mint megannyi kis gyöngyszem,
gurulnak le a szirmokról némán.
Hajladozva táncolnak, ahogy a szél lágyan
játszik egy halk melódiát a bokrok ágain,

Kutatom a családfánkat,
Múltban mélyen nyúlik gyökere.
Vajon mit üzen a múlt,
Mit tartogat még benne?

Családfának erős törzse
Új fát nevelt benne,
Üzen ő a jövő nemzedéknek:
Védjétek magatokat a jövőnek!

Mert ki elfelejti őseit örökre,
Annak gyenge ága elválik tőle!
S nem hallja, mit üzen a múlt,
Nem nyújt erőt szívébe!

Ülök az elhagyott szobában, magányban,
Ide régóta nem nyitott be senki sem.
Régiek már a tárgyak,
Csak ők tudják, mit jelentenek nekem.

Kinyitom könyveim elsárgult lapjait,
Oly sokat olvastam már teleírt sorait.
A múlt homályában csendben elmerülve
Gondolataim visszaszállnak, sors tükrébe nézve.

Csak megyünk tovább csikorgó fogakkal,
Nem visznek még el hatlovas fogattal.

néma szeretet
gyertyafény s emlékezet
meghitt tisztelet

2024. június 14.

Tele mosollyal életed,
minden percét úgy élvezed,
nem aggaszt az eljövendő,
nevetésed szívből jövő.

Boldogan csillog a szemed,
ölelésre nyújtod kezed,
felfedezed a világot,
hozod nekem a virágot. 

Szaladsz együtt fújó széllel,
kergetőzöl falevéllel,
csigát szedsz egy kis dobozba,
lepakolod szépen sorba.

Ember, fejed emeld fel!

Lassan ment,
fekete bánatköpenyét
maga után húzta,
körül se nézett,
úgy lépett ki az útra.
Bár nem tudom, látta-e,
mozdulatlanná dermedt,
megfagyott a levegő,
a semmiből egy teherautó
kanyarodott elő.
Egy villanás volt az egész,
ő ott állt ugyanúgy,
az autó már messze járt,
üres volt az út.

Az árnyak,
a fények,
körbeölelnek éteri lények.
A nap sugara ontja éltető fényét,
árnyak kísérik minden lépését.
Puhán érint,
melegít, szíveket felvidít,
életre kél a táj,
a kis patak kacagva csordogál.
Béka brekeg,
párját várja
káka levél otthonába.
Pitypang nyílik, ernyőcskéje száll a légben,

Süt a januári nap,
csilingel az eresz alatt a jégcsap,
cinke röppen ágról ágra,
száll szegényke fáról fára,
magot keres éhes kis begyébe,
felröppen a tiszafa tetejébe.
A tiszafa édes eleséggel várta,
a kis cinkének így tele lett
a begye mára,
öröm lett ma az élete,
holnap is eljön estebédre.

575575
Szeretem nagyon a szépet, szabályait,
gyönyörűséges mozdulatait...
Varázsló tekintetet,  s ha engem illet,

mert a látásban, ha becsukom a szemem,
a képzeletben tovább álmodom
az elképzelhetetlen érzésvilágot...