Álmaimban is szeretlek
Drága, édes hazám!
Álmaimban is letérdelek
S imádkozom érted:

Te a béke galambját féltve őrizgetted,
Karjaidba rakott fészket,
A rászorulót mindig befogadtad.
Szeretettel ölelted, mint barátodat.
Jaj, mi lett őszinte lelkedből,
Kufárok hada támad rád,
Kifoszt fészkedből!
Idegen tömeg villáma zúdul.

Ne hagyj itt, Testvér!”
Ne hagyj itt Testvér, megfagyok!
Segíts felállni, mert meghalok!
Szóltak a könyörgő hangok,
Don kanyarba áldozatnak vitt magyarok.

És csend, fagyhalál!
Mindenütt, amerre kaszált,
Az áldozat már nem beszél.
Aki bír, még útra kél
Arra, Magyarország felé.

Lehunyom a szemem,
és én ébren is álmodom!
Boldogságot, szerelmet,
és sok vidám napot.
Feledjük el bús napokat,
a fájdalomtól átvirrasztott éjszakáinkat.

Mindegy,
hogy nő vagy,
vagy férfi,
a szerelem egyszer mindet utoléri.
Nem számít a kor sem,
fiatal, vagy idős,
ha Ámor nyila utoléri,
na kérem, az ütős!
Menekülni úgy sem tudsz előle,
hát szeress,
hogy szerethessenek!
Mert ha utolér a végzet,
s Ámor nyila szíveden üt aprócska sebet,
Te már nem leszel önmagad,

Fájdalom, mely megtöri a testet,
könnyes éjszakákat hoz,
siratja az elment lelket,
emlékképekkel ostoroz.

Hibáztat mindent, mindenkit,
tehetetlen tombol a düh,
bántja magát és őseit,
lelkével harcol, magával küzd.

Az idő múltán megnyugszik,
elfogadja a valót,
a seb kezd begyógyulni,
már hallja a vigasztalót.

Szívem érted fáj
paplanom betakar már
kérlek, bújj hozzám

Valahol az éjszakában
dobban egy szív, válaszra várva.
Vágya dobban egyre jobban,
égő teste reszket okkal.
Szívében szerelem tüze ég,
teste szerelmet remél.
Lassan pirkad az ég,
az éjnek nincs vége még.
Reménye él!

2024. január 9.

Kis írónőm, kis virágom, Viktóriám!

Mosoly ül huncut arcán,
Kérlek, mesélj, mesélj mamám!
Ahogy kér, ahogy mondja,
Nem tudok ellenállni, mesélek nyomban.

Mesélek kiskoromról,
Manciról, a jó csikóról,
Mesélek, merre jártam,
Utam során mit csodáltam.

Hófehér a táj
a légben hópihe száll
szívem érted fáj

Kezem a kezedbe tettem,
nem szóltál semmit, csak néztél csendesen.
Egy apró szorítás, mit kezemen éreztem,
s örökre összeforrt szíveddel a szívem.
Nem kellett szólni, éreztük legbelül,
s Ámor angyala súgta, már nem vagyok egyedül.
Boldogság költözött a kettőnk szívébe,
szavak nélkül is tudtuk,
így maradunk örökre.

Vagyok, aki vagyok,
embernek születtem.
Tetteimet utam végén
megméri az Isten.
Miért lettem, s miért jöttem
erre a nagy világra?
Tudja azt a Mindenható,
s választ ad majd reája.

Remegő kézzel nyúlok most tefeléd,
Érzem ereimben a forró lüktetést,
Érzem porcikámban szétfeszít a vágy,
Tenéked az életemet is odaadnám.

Odaadnám szívem minden dobbanását,
Lelkemből a fénynek Isten ragyogását,
Odaadnék néked millió csillagot az égről,
Mondd: Szeretsz? Mondd ki, de szívből!

Közeleg megint az éjfél,
de hiába,
álom nem jön a szememre,
így verseket olvasok kedvemre.
Imádkozom,
ó, világ,
érted is szól az esti imám.
Mint két bodzabokor az út szélén,
gyökerünk egymásba kapaszkodva,
ágaink jócskán megtépázva
nézzük a felettünk elrohanó időt.
Már mindent elmondtunk,

Testem lángban ég
rád vágyok angyalom én
mindenem tiéd

2024. január 4.

Illatod emlék
szívembe beleégve
felejthetetlen

2024. január 4.

Maradj meg nekem,
ne veszejts el engem,
mert megreped a szívem,
nélküled elveszem,
én édes kedvesem!
Nekem csak Te vagy,
kérlek, csókolj, ölelj,
szeress vadul, szenvedéllyel,
s akkor a remény nem hagy el.
Rég életem része vagy.
Szeretni téged oly jó.
Puha-pihe érintésed,
mikor kezed simítja testem rejtett zugát,