Egy gondolat felhői szívem fölé szállnak, 
fáj a villámló csend.

Egyetlen kérdés, bent, mint a csend visszhangja,
ismétli, ismétli önmagát.

A viharon túlról megérzed, várod, hogy feltegyem,
és én a választól félve, suttogva megkérdezem.

Ablakomban kinyíltak a muskátlik,
a csodálatos színeit örömmel nézi mindenki!
Muskátli virága, te oly csodás, te szép,
olyan, mint egy gyönyörű festmény.
Muskátli virága piros, cirmos, rózsaszín,
bordó és téglapiros,
minden szín oly varázslatos.
Sokáig viruljatok muskátli virágok,
a szívemnek hozzátok el
az örök boldogságot!

Látom, hajaddal játszik a szél,
álmomban is csókolom a szád.
Finom ízekre szedem szét
tested puha bársonyát.

Szüntelen mászkál fejemben
egy őrjítő, csábító gondolat,
hajt a vágy, kínozza testemet,
magam előtt látom tisztán arcodat.

Vádol két szemed,
ajkadon méreg íz,
testeden végigfut a forró láva,
és kín ez neked, s nekem is.

Térjünk hát nyugovóra,
aludjuk át az éjszakát,
s lemossa az éj rólunk
létünk minden gyalázatát.

Mert oly bűnösök vagyunk mi mind,
férfiak, nők, s asszonyok,
de ha gyermekszemmel néznénk,
akkor nem látnánk vakon.

Emlékszel még,
mikor a kezem a kezedhez ért,
egy villámcsapás a testünkön szaladt szét!
Emlékszel még,
felettünk kék volt az ég,
s a szívem gyorsabban vert, ez tény.
Emlékszel még,
szemünkben megcsillant a fény,
ez adott új reményt!
Emlékszel még,
oly jó volt érezni, hogy izzik a lég,
s miénk lesz a messzeség.

Egyszer, ha a tejúton sétálok,
kosaramba csillagokat szedek,
a legszebbeket kiválogatom,
és elhozom mindet neked.

Hozok egy nagy üveg holdfényt,
hogy esős, sötét éjszakákon
szobád falán a csillagokkal
mosolyogva világítson.

Énekelj velem forró Nap, énekelj velem hűsítő szél!
Ebben a dallamban benne van minden tavasz, nyár, ősz és tél,
mert dalol most, muzsikál az élet, hangja tisztán csengő,
boldogan táncol, öröm rebben, átölel a remegő levegő,
és én egy fiatal madár vagyok, sodródok, szállok a széllel,
percnyi álom után, szívemben a szerelem tüzével,

Már délfelé járt. Megfőzött.
Néhány telefont várt.

Fenn az égen ragyognak a csillagok,
Égi Íjász jeled ad ma magyarok!
Ünnepre hív, szívekbe nyilat lő,
Ujjong a tömeg, az együtt ünneplő!

Mert rúgják a labdát a pályán,
Egy ma a magyar a világ minden táján!
Ismét összefogunk egy összekarolással,
Hitet teszünk, bízunk egymásban!

Csak úgy, ha jönnek a mondatok,
ennek még címet se adhatok,
mert nem vers, csak gondolat,
mely sorba rakva mutatja világodat.
Nem tartod magad se okosnak, se szépnek,
sőt, minden értékhez kevésnek,
amit az élet adott,
vagy adni fog.
Nem vagy rongyos, se elhanyagolt,
de egyszer eljön az a pont,
amikor azt mondod, elég,

Pislákoló fénnyel
álmodik az este
szerelmetes Holdját
már rég elvesztette

Csillagtalan éjen
Holdját visszavárja
elmerűlne csendben
annak mosolyába

Csillagoknak táncát
vágyja minden este
hisz egész életében
a szerelmet kereste

Kiürült a világ
nincsen benne élet
könnyet ejt az este
vágyja már a szépet

Árulóktól bűzlik a megcsúfolt világ,
kik széptevéssel ördögport hintenek,
s míg nem tudod, ki a valóban barát,
ők ígérnek minden csábítót neked.

Hamis ördögi Júdás rút mosolyba
leplezik sötét, hitetlen álarcukat,
s te leszel nekik az élet hű bolondja,
de a hamis szó egyre csak fojtogat.

kacagó vízcsepp
gurult le vállamról, - te
boldogan nézted

zuhanyrózsaszál
frissítő, lágy permete
emlékidéző

mosolygó vízcsepp
benne tükör és arcvonásod
már mindörökké

2024. június 15.

A csend sétál előttem,
a napfény aranyló útját követve, ballagón.
Megpihen az erdő ölén.
Tölgyfák törzséhez támaszkodva
sóhajt, nyújtózik egyet,
visszaindul, felkavarva emlékeimet,
és nyomában feltámad a nyugati szél.

2024. május 23.

Elmondanám,
de nem lehet,
tiltja ezt az etikett!
Hogy mondjam el,
amit nem lehet,
hogy miért nem ülsz itt mellettem?
Miért nem fogod a két kezem?
Nem válaszol rá senki sem.
Homályos szemmel
nézem a könyvedet,
szememből egy könnycsepp rápereg,
hiányzol kedvesem!
Elmondanám,
de nem lehet,

Hortenziák,
hófehér hortenziák,
melyek ott díszítették a szülői ház udvarát.
A szülői ház,
ahol élt apám s anyám,
oly szép emlék ma már!
Anyám keze ápolta gyönyörű hortenziák
csodálatos virágaikat mind hálával ontották.
Mindenki dicsérte, csodálta,
jó anyám boldogságára!
Ó, mennyi szép emlék,
mely szívemben él,

Sorakoznak, gyülekeznek,
mutogatnak, fenyegetnek,
messzetűnt a jóindulat,
csak a morgás, harag maradt.

Türelmetlen tolakodás,
nagy hangerő, vitatkozás,
kiordított vélemény,
aki hangos, az kemény.

Tolakodás, marakodás,
vádaskodás, dulakodás,
állítólag civilizáció,
pedig csak degeneráció.