Ess, eső, ess!
Öntözd meg a fákat,
sok a szomjas állat,
olyan nagyon várnak,
hozd a felhősátrad.
Ess, eső, ess!
Öntözd meg a földet,
a száradó zöldet,
hozzad a felhőket,
engedd el a könnyed,
ess, eső, ess!

rutinosan kelsz minden reggel
de sosem előbb, mint tíz óra
kávé kerül az asztalodra
s a nap elé nézel jókedvvel

átgondolod, mit kell megtenned
mi az, ami halaszthatatlan
ne hagyj ki semmit óhatatlan
fejezd is be, ha már elkezdted

Ne kérdezz semmit,
nem kell most a szó,
csak ölelj magadhoz,
ez mindkettőnknek jó!
Ölelj magadhoz szorosan kedvesem,
hogy érezd
a hevesebben verő szívem.
Ne kérdezz semmit,
nem kell most a szó,
veled lenni lelkemnek
oly megnyugtató!
Hozzád simul a remény,
felizzik a vágy,
szerelmes sóhajunk az égbe száll.

Nincsen nékem maradásom,
Elvesztettem minden álmom.
Könnyem hull a nyári szélben,
Elégtek a gyertyafények.

Itt voltam, de mennem kellett,
Mért is marasztalna szívem.
Boldogságom nem találom,
Elvesztettem minden álmom.

Álom, álom, édes álom,
Páromat én nem találom.
Ha itt is volt, elment régen,
Jó helyt van ő békességben.

Csalfa szemeddel mért néztél reám.
Mért hagytad elvérezni szívemet.
Átok ült reám, mióta megszerettelek.
Meglehet, ez ellen tenni már semmit nem lehet.

Zuhogó esőben vártalak, hideg szél fújt, fáztam.
Álomszínű éjjelre vágytam, de csak néztem, hogy
a hajnali szél didergő arcomba
az ázott leveleket milyen megalázóan hányja.

Sári úgy kezdi a reggelt,
Kezében kas, szed eledelt.
Ól felől fut a sok liba,
Mind megeszik, nincs galiba.

Ede már nem kezdő lovász,
Ha fut a ló, gyeplő orrán.
Engedi vagy visszatartja,
Ide jönnek, ha nem bánja.

Eresz alatt madárfészek,
Fecskék benne vígan élnek.
De szép dal a csicsergésük,
Lelki békénk, üdvösségünk.

Minden nap egy élet,
ébredünk, elalszunk.
            Amit e kettő között teszünk,
            érzünk és gondolunk,
            az az életünk,
            az a sorsunk.

Mondd, a percek kihívására hogyan felelsz,
amikor öröm ér, vagy vállad nyomja a kereszt?

Hol van, hol nincs,
önmagában nem találod,
ha bejárod a világot,
mindenhova követ téged,
olyan, mint a sötét éned,

ha fényt gyújtasz a szívedben,
meghúzódik, ott vár lesben,
de ha egy jó lépést teszel,
reád kiált, ne menj, várj még,

megyek veled, hogy létezzek,
én vagyok a szürke árnyék.

2023. július 26.

anya, apa

Az ingón - forgó Föld felett szállva
Összekapaszkodik lelkünk szeretetvágya
Ezer bánatunk és örömünk ötvözetében
Remény imádkozik éjben és fényben

Csak te látod szememben a barna csillagot
Mélységében elmerülve kutatod a holnapot
Összekapcsolódó lelkünk szivárvány
Hídja alatt hömpölygő életóceán
Csak Isten tudja mi vár rád és rám.

Ha már nem nyílik több virág,
kiszáradnak a vizek,
vagy folyton esik az eső,
és nem lesz más, csak hideg,
ha elégeted az összes könyvet,
mégis folyton csak fázol,
mi marad akkor neked,
mire emlékszel a mából?
Meleg szobára, kristálytiszta vízre,
pihentető fürdőre,
vagy egy finom ízre,
közös nyaralásra, könnyű sétákra,

Vándor vagyok ezen nagy világon
Járom útjaim végtelen porát
S látom szemekben néha könny ül
Látom az időt az emberek homlokán

Ó, idő, te rút, te csalfa
Csak kacagsz életünk legszebb nyarán
S mi hisszük, tán őrökké élhetünk
De váratlanul hirtelen zár be a bazár

Örömöt zeng most tenéked lelkem
Ritmusra ver hozzá én dobogó szívem
Mi is az öröm, kérdezd meg csak bátran
Papírra vetem, mit e világban láttam

Láttam az égen úszni a felhőt
Láttam alatta tengernyi erdőt
Láttam madarat, kék tollú farkút
Láttam folyót, kígyózót, hosszút

Nehéz zsákja hátán
húzza élete súlyát,
cipeli minden terhét,
bánatát és búját.

Gyűltek ráncai,
meggörbült a válla,
nem csillog a szeme,
keskeny vonal szája.

Hogy tudná letenni,
szabadulni tőle,
vagy cserélni bármire,
homokra vagy kőre?

Ha jő az éjszaka, én vágyom arra,
hogy karjaidba vegyél, kedvesem, ma!
Szerelmes szavakat suttogj nekem,
és akkor nagyon boldog leszel velem.
Hozzád bújok, édes kedvesem,
féltőn átölelsz én szerelmesem!
Szívünkön a vágy zenél egy édes dalt,
szerelmes szívünkre ez balzsamként hat.
Ablakunk alatt egy tücsök hegedül nekünk,

Szeretem a lényed,
a benned levő mindenséget,
mikor kedvesen szólsz,
vagy néha beszólsz,
mikor látom a mosolyod,
vagy lelked némán zokog,
hagyod, hogy vigasztaljalak,
s érzem a benned lévő falat,
mikor megfogod a kezem,
s bármit megengedsz nekem,
mikor hozzád sem érhetek,
és én egyszerűen nem értelek,

A híd karcsú, nyúlánk, ezüstös teste
Belenyújtózik a hamuszínű estbe.
Ködlabdák simulnak a fémcsillogásba,
Átgurulnak mind a holnaputánba.

Vízfodor öleli a híd alatti mélyet,
Lámpafény aranyozza be a szürkeséget.
A partnak támaszkodva küzd az idővel,
Felfelé nyúlva játszadozik az éggel.