Elbúcsúztam tőled,
Mint fától a levél,
Halk zizzenéssel földet ér,
Vége lett, ennyit ér.

Nem fáj már az ősz,
Elszunnyadok, lassan jő a tél,
S ha új tavasz jön,
Szívem új reményt ígér,
Ágaimon jön új levél.

Virágillattal simogat a szél,
Húrok dallamával itt a nyár,
Zöld levéllel lombsátor vár,
S nem nézek vissza már.

Még érzem azt,
hogy itt vagy énvelem!
Még érzem azt,
hogy a két karod átölel!
Még érzem a csókod ízét a számban!
Még érzem azt,
hogy itt vagy nálam!
Még érzem a tested melegét
a testemen.
Még érzem simogató két kezed, kedvesem!
Még érzem az éjszaka bódító varázsát!
Még érzem a szerelem vad lángolását!

Oly jó volt a karodban, mikor átöleltél,
már nem fáztam, te sem reszkettél!
Szemedben boldogság fénye ragyogott,
s én tudtam, az Isten végre nekem adott.
Öledbe bújva oly jó,
egy pillanatra ez volt
a csodálatos való.
Mint a hó alól kikandikáló virág,
mely rácsodálkozik,
ez a világ?
Oly csodát hoztál nekem,

Kilépek egy korty friss levegőért.
Kicsi erkélyemen a külvilág vár.

Virágos-kőrisfám
most meghitten néz rám,
gyöngysor ragyog kopasz ágán.

Mint kacagó örömkönnyek,
hintáznak és oly kedvesek
a csillogó esőcseppek.

Ők a felhők gyermekei,
sóhajtásból születtek,
könnyeinkből, föld vizéből,
mit magas égbe felvittek.

A széllel sétáltam, kéz a kézben.
A nagyvilágról mesélt,
suttogott, elbűvölve nézett,
virágillattal kápráztatott,
körüllengett, táncba hívott,
aztán a tenger felé mutatott,
és a szívemben egy ajtót kinyitott.

Újra kísérti ördöge,
mámoros hajnal hercege,
tölts még egy utolsót, mondá,
s a vér is változzon borrá!

S nem látja, közelgő vész ez,
tompult agya már nem érez,
már kezében is a vesztő,
élet ontó nemzetsebző.

Mondd átok, mi cél vezérel?
Végzeted végzete ér el?
S hiába vár a rút halál?
Ne bújj, hisz úgy is rád talál!

Ha egy ünnepségen felhangzik Himnuszunk,
Magával sodorja érzelmeinket, bárhol is vagyunk
a világon magyarként, a haza hívó szava.
Ilyen Himnusz csak egy van, nemzeti ima.
Míg mások Himnusza népének diadalát zengi.

Karácsonyra nagy könyvet kaptam egy éve,
de üresen, címe: Nagymama meséje,
a régi emlékek hű megőrzésére,
hideg, kemény telekről írok ma éppen.

A szántás, vetés készen lett Márton napra,
pihenhet a föld, a magvakat takarja,
istállók, ólak vigyáznak az állatra,
gondozás csak a gazda szép feladata.

Nos, ezt is megértem. Betöltöttem a 80-at!
Nem gondoltam a sok betegség után.
Számolj egyesével 80-ig, 40-nél már feladod.
Látod, már ezt is hamar megunod...

Az ünnepet családommal töltöttem.
Ők adták a boldogságot s örömet.
Ajándék volt ez a mai nap,
 az idő ilyenkor gyorsan halad.

Fúj, süvít, tépáz
hideg januári szél
vacog a világ

2024. január 23.

Hópihe csillog
száll, táncot jár az éjben
fényben oly szépek

2024. január 23.

Ősz haját kendő takarta,
takaros kis kontyba rakta,
csökkent az éveinek száma,
ha néha egy fodrász levágta.

Az elmaradhatatlan kötény,
mi védelmet borított körém,
zsebében mindig volt valami
finomság, egy kicsi hazai.

Új év köszönt rám a tegnapi Nappal,
fényét lélegzem,
visszatükrözöm megfáradt arccal.
Az elmúlt év napjait hogy vártam én egy éve.
Nem hozott semmi jót, de ezer volt vesztesége.
Most bátortalanul nézek az újévnek elébe.

Nem látlak, de elképzelem,
ahogy hóemberes bögrémben
elém teszed a forró teát,
rám teríted kedvenc takarómat,
ezt a szürke, fehér csillagos puhát,
mellém ülsz, átölelsz, de csak néha nézel rám,
mert meccs van éppen, és a Barca ellen vezet a Reál.

Verseim színes sora
apró kavicsok szivárvány árnyalata.
Minden szó egy színes kavics,
szívemből szóló mesés szín.
Összeköti lelkemet
éggel és földdel egymásután,
mint a szivárvány,
ha rá a nap süt eső után!
Oly tiszták, oly szépek e színek,
lenyűgöző szívemnek, lelkemnek.
Leírom, lefestem, mit a szívem diktál,