Akárhogy is menekülsz,
egyszer utolér,
mint a köd hozta dér.

Sok mindenre megtanít, hogy
hogyan viseld el ezt a kínt.
Sokat leszel miatta egyedül,
lelkedben majd csak a szél hegedül.

Öledben pár megsárgult levél
még a boldogságról mesél.

Lelked földjét a bánat ekéje szántja fel,
s egy ideig nem lesz mag, mi e földben majd kikel.
Szívedre sötétség borul,
ki kell várnod, míg a viharfelhő elvonul.

Megszereted majd a csendet,
az rak majd ott bent, benned rendet.

Reménykedsz majd, hogy nem sokat marad,
hátha jön valaki, hogy hálójából valahogy kiszabadítsd magad.

Az életben ez egy nagy talány, minek jön el a magány.
Hisz nem hívta senki, mégis Rád talál.

TM