November végi napfény simogatja arcodat,
távolban hallani, ahogy zakatol, s elhalad egy vonat.

Lassan távolodik, mint az ősz, mit majd a tél legyőz.
Itt öregedett meg mellettünk, hogy majd vele a fiatal télbe vesszünk.

Egy másik kezet el ne eresszünk,
mert sajnos, néha ilyet cselekszünk,
s akkor az erdő helyett a szívekben is elkezd hullani a hó.
Ne tedd, kérlek, ez semmire se jó.

Jól rakd meg inkább a másik szívében a kályhád,
mert ha kialszik, lehet, többet nem is láthatod fellobbanni lángját.

Várjuk hát vidáman a telet, jön az ünnep, újév, s majd kikelet.
Ezt szomorúan nem lehet!
Kint hullik majd a hó,
de bent, hidd el, az otthonodban, családoddal csak szeretetben lenni jó.

Nem kell a szívbe, mert akkor hideg lesz, s magának való,
hulljon kint, s legyen inkább a tájon tőle szép fehér takaró.
A hó nem a szívbe, hanem odakintre való!

TM