Orvosok, Isten vezetése alatt…

Akit szerettem, az kinevetett,
Ki csak engem akart, hűtlen
Lettem hozzá, így csapott le rám a végzet,
És a Mennyországot Pokolként éltem.
Egy állomáson közeledtem felé,

babaillatú a csend

Egy ízig - vérig romantikus versem a hőskorból.

Remegő ágak, szélverte le, levelek 
szállnak mindenütt, mindig máshová.
Pusztul a múlt, tavaszi fájdalom emlék,

A szívekben ideák hajócsatája
dúl, tépetten lobognak a zászlók,
mindenki büszke a saját igazára,
úgy érzi megtalálta az eszmét, a megváltót.

Belátom tévedésem,
Amint átkelek e gondolati résen.
Tudom, hogy nem lehet áttörni rajta,

Szeretettel ajánlom azoknak, akiknek vannak rokonai, és szülei; 

...csak mennek...

Már megszűnt mozogni minden,
csak távoli léptek kopognak,
kimart kőfejek a parton, a vízben,

...ezek a te kezeid voltak...

Írom a betűket fehér papírra,
mint mikor bódult áhítattal
a pap kehelyből miseborát issza,
és a világ egy pillanatra meghal.

Utazásom zsurnalisztikába

Amikor én még újságíró is voltam

Egy nehéz korszakomban íródott ez a vers, 2005. januárjában. A legnehezebb, és a legrosszabb helyzetben is van remény, hogy egyszer jobb lesz...!

Fogadjátok szeretettel...

Meddig tűri még az ég
hogy így nőjön a nyomor
és a rút legyen a szép

Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás tengeren, ahol kis kurta farkú kismalac túr, élt egy szegény vándorlegény.

Szabad-e ennyire szeretni
Igaz szívvel ölelni,
Egy jó szóért mindent feledni,
Bánatot, fájdalmat fedezni,