Családunk legkisebb szülöttje.  Mivel mindnyájunknak ő volt a kicsi, örökre Jancsi maradt. A forradalom évében született,a Zirci kórházban. A mama ekkor már negyvenöt éves volt, apánk ötvennégy. Boriska után, úgy tünt, már több gyermek nem lesz.

A mama mesélte, hogy a kórházban egy házaspár nagyon  szépen kérte, adja oda nekik ezt a gyereket. Ők még fiatalok, és nincsen gyermekük, jó körülmények között élnek, jó sort biztosítanának neki.  De a mama azt mondta, hogy ahol jut tíz gyereknek étel, ott a tizenegyedik sem fog soha éhezni.

Nekem, mint nagyobbacska gyereknek, ha szüleim kimentek a földekre dolgozni, már nem csak a kisállatokat kellett ellátnom, hanem Jancsira is vigyázni kellett. Öt éves volt, amikor nagy bajt csináltam . Édesapám mindig tartott egy két literes demizsonba bort , napi fogyasztásra. Ebből, nekünk gyerekeknek is jutott egyszer-egyszer, egy-egy decis pohárral. Gondoltam, most éppen itt az idő, hogy egy pohár bort megigyak, nem látja senki.

Igen, de Jancsi is inni akart. Tudtam, hogy neki még nem szabad, de miután annyira hisztizett, ordított, mint a fába szorult féreg, hogy csönd legyen, hát adtam neki. De nem ám akármennyit ! A méreg munkálódott bennem, és tele töltöttem azt a poharat, amiből vizet szoktunk inni. Igyál -tettem eléje a poharat. Egy kicsit ivott belőle, prüszkölt, hogy nem jó, de én nem tágítottam: megiszod! hallod? az egészet, mert agyonütlek. Nagy nehezen, de megitattam vele az utolsó cseppig.  Kicsit bőgött, aztán elment játszani. Épp csak hazajöttek a szüleink, amikor bejött egy néni az utcáról, hogy ez a gyerek ott fekszik az árokban, körülötte piros hányadék, talán orvoshoz kéne vinni. Jó kapcsolatunk volt a doktor bácsival, se perc alatt felült a motorjára és már itt is volt. Addigra édesanya, megmosdatta, tiszta inget adott rá, és Jancsink úgy feküdt az ágyon, ájultan, arcán lázrózsa pírral.

Heiczinger doktor bácsi - már tettem rá említést - nagy tudású és emberismerettel is rendelkező orvos volt. Emlékét páciensei legendákkal ma is őrzik. Vizsgálgatta, hallgatta , pulzust mért, aztán a kis arcához hajolt, majd elszőrnyülködve azt mondta: ez a gyerek be van rúgva! A mama rögtön tudta, hogy engem kell elővenni.  -Adtál neki bort? Először tagadtam, hogy én nem. De a doktor bácsi igen mérgesen rám szólt, itt most nem hazudhatsz, ez a gyerek meg is halhat! Mennyi bort ivott? mutasd meg a poharat! Olyan erélyesen tudott beszélni, hogy nem volt mese, ha kikapok ha nem, megmutattam a vizes poharat. No talán nem kell elvitetni, megnézem, mennyit hányt. Azt mondta Édesanyának, hogy ha három óra múlva nincs ébredési jel, akkor beviteti kórházba, hogy kimossák a gyomrát. Alkohol mérgezése lehet.  A mama vizes ruhával törölgette lázrózsás arcát, nem ért rá engem elnáspángolni, de azért szidni szidott rendesen. Ennyit se lehet rád bízni...szégyen, gyalázat! Szerencsére Jancsi megébredt, kicsit tántorgott, de rendbe jött. Kárpótlásul a bátyámtól kapott két forintból vettem neki 5 darab negyvenfilléres gránit csokit. Ettől aztán nagyon boldog lett.

Egyszer magammal vittem pestre, egy hétre elengedte idesanya. Elvittem a Vidámparkba, Állatkertbe, Margit szigetre. Mielőtt hazaküldtem, elvittem a Corvin Áruházba, ahol cipőt, inget, és öltönyt vettem neki.  Sírt amikor a távolsági buszra feltettem, és megkértem a sofőrt, legyen gondja rá, hogy a súri uti elágazásnál leszálljon, ahol édesanyám fogja várni. Én már kevésbé, de Jancsi ha találkozunk mindig emlegeti, micsoda ruhát kapott tőlem.

Tizennégy éves volt csak amikor a mamánk meghalt. Máig árván maradtnak érzi magát. Testvéreim segítették, egyengették az útját, amíg szakmát tanult. A közeli városban él, ott is dolgozik gondnokként a kórházban.  Három fiú gyermeke van.  A korkülönbség miatt szorosabb kapcsolat nem alakult ki közöttünk, de volt idő, hogy éppen ő nyújtott segítő kezet , nagy beteg , kórházi ápolásra szoruló férjemnek.

Istennek legyen hála, hogy Jancsi is a testvérem

Bakonycsernye 2015.junius 19.          Marika Lovász