Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Kárpát-Medencei Újságírók Egyesületének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Soltész Irén
  szerkesztő
Takács Mária
  szerkesztő/admin
Polonkai Attila
Hollósi-Simon István

  webadmin

Kiadványok




















































































 

Jelenlegi hely

Határok 3

Vajda Laci
Vajda Laci képe

    Lajcsi legszívesebben nem is feküdt volna le aludni, mert minden áron el akart búcsúzni Zsókától. De a fáradtság mégis győzött, és elég mély álomba merült. Igaz, hogy pár percel hajnali öt óra után talpon volt, de már csak azt a hírt kapta a portástól, hogy a Székelyek talán öt percel ezelött hagyták el a szállodát. Csalódottan ült volna le a portához közeli fotelba, mikor a portás megkérdezte:

-Nem ön az a Felvidéki fiú, mert egy Felvidéki Kis Lajos úrnak hagytak itt levelet.

Lajcsi olyan boldog lett, hogy talán össze is csókolta volna a portás bácsi bajszos képét.  Azután meg, mikor a kis fehér papírra írt sorokat elolvasta, madarat lehetett volna vele fogatni.

    „Kedves Lajcsi!

Csodálatos élmény volt megcsodálni a világ talán lagszebb városát. Nekünk, Magyaroknak biztosan nincs szebb hely a világon. De én mégis legszívesebben a tegnap estére emlékezem. Nagyon jó volt veled elbeszélgetni. „

Most Zsóka címe következett, és alatta még nagy betűkkel töbször aláhúzva : „ÍRJÁL!

A fiú vissza tért ugyan a szobájába, és aludni is próbált, hiszen a reggelit csak fél nyolckor adták, de bizony elaludni nem tudot. Éber álmaiban már írta is az első levelét Zsókának.

Mire a többiek felkeltek, ő már megborotválkozva, lezuhanyozva sétálgatott a szálloda előterében.

Miért nem keltettél fel? – méltatlankodott Sándor Laci.

De azután nem is törődtek vele, mert volt, aki még a reggeliét sem jött elfogyasztani, annyira fáradt volt a tegnapi utazás, és késő éjszakáig tartó bulizás miatt. Lassan Lajcsi lelki világa is rendbe jött. Nagyon sajnálta, hogy nem érkezett elbúcsúzni Zsókától, de majd leveleznek-gondolta.

„Kedves lányka volt, meg minden... De két határ válasz el minket egymástól. Ki tudja fogunk e még az életben találkozni?“ - ezzel a gondolatokkal indult a csoportal kora délelőtt megnézni Budapest szépségeit. Mire vacsoraidőben haza vergődtek (de csak azért, hogy egyenek valamit, mert ma esedékes volt az éjeli Budapest megcsodálása), már csak felszínesen gondolt Zsókára. Persze, azért a szobába érve megkereste a lány portán hagyott levelét, hogy kicsit nosztalgiázzon a tegnap estéről.

     Zóka már az autóbuszban ült, ami Segesvár és Székelykeresztúr között közlekedett. Segesváron a csoport tagjai búcsút intettek egymásnak. A hazautazás kicsit fárasztó volt, de mivel fiatalok voltak, inkább vidáman , viccelődve teltek az órák. Székelykeresztúr felé csak Zsóka utazott. Ült az autóbuszban, gondolataiba merülve. Fiatal lány létére nagyon komolyan, talán túlzottan komolyan is vette az életet, mivel erre tanította a sors. Még csak 18 éves lesz novemberben, de már több mint tíz éve félárva. Édesapja, aki a második világháborúban megjárta a Don kanyart is, már csak gyerekkori emlék számára. Pedig az édesanyja, akivel olyan bensőséges a kapcsolata, mintha nem is a lánya, hanem a legjobb, legbizalmasabb barátnője lenne, sokat mesélt neki arról, milyen kalandos körülmények között kötött házasságot az édesapjával. Ő már a menetszázadba volt besorolva. Másnap indult volna a frontra, mint fiatal tartalékos alhadnagy, de a menyasszonya (Zsóka néni) addig könyörgött a menetszázad parancsnokának, hogy engedélyezze az egy hetes külön szabadságot, hogy megesküdjenek, még az megkönyörült a fiatalokon.   Csak egy boldog hetük volt , és már indult is az ujdonsült férj a front poklába. Bizony , igazán nagy szerelemnek kellett lenni, hogy a két fiatal hűségesen várjon egymásra, mert Áron bácsi a Don kanyarnál fogságba esett, és csak 1952 ben tért haza fiatal feleségéhez, romlott egészségi álapotban, botra támaszkodva, mivel a szibériai hideget az egyik lába annyira megsínylette, hogy egész életében viselte a nyomát.

Zsókának most azért jutott eszébe édesapja, mert kicsiny, talán öt éves gyermekkorában az édesanyjával és édesapjával járt utoljára Budapesten. Édesapja mióta haza jött Szibériából, soha sem volt igazán egészéges. Talán ha könnyű munkát végezhetett volna, még minden rendben lett volna. De mivel magyar katonatisz ként esett fogságba, a román állam ellenségnek tekintette, és csak rakodámunkás lehetett , pedig közgazdász diplomája volt. Az a hivatalokat nem érdekelte, hogy csak botra támaszkodva tudott járni.  Szegény Áron bácsi büszkén és méltósággal viselte sorsát, és a felesége Zsóka néni mindenben támogatta. De 1962 ben, mikor Budapesten jártak  (amire Zsóka olyan élénken emlékezett), már nagyon beteg volt, és két év mulva meg is halt.

Zsóka Budapesten kereste azt a helyeket, ahol annak idején szüleivel járt. Viszza is emlékezett az álatkertre, vidámparkra, de lassan elhomályosultak emlékei. Még magának is szégyelte bevallani, hogy ha Budapestre gondolt, nem a szülei régi képe jelent meg lelki szemei elött, hanem azé a felvidéki alacsony barna fiúé. Csodálkozot is ezen, hiszen csak pár órát beszélgettek, és még a kezeik is alig ért egymáshoz. Mégis nagyon mély nyomot hagyott lelkében ez a fiú. Persze, józanabb pillanataiban azért eszébe villant a két határnyi távolság, a külömböző államnyelvek.

„Még az is lehet, hogy soha életünkben többet nem találkozunk...“ villant át az agyán.

„ Olyan jó lenne, ha írna pár sort magáról....“

Ez járt az eszében, mikor szált le az autóbuszból.

Folyt.köv.

 

 

 

Rovatok: 
Egyéb