Nem voltam talán, csak tizenhárom,
Konok, makacs, mint amolyan tinédzser,
Kerestem a helyem a világban,
S lázadoztam konokul, egyszer-kétszer.
Vagy talán jóval többször is.

Szembeszegültem én mindenkivel,
Jó érzés volt nagyon ellentmondani.
Dacoltam, főképp a szüleimmel,
Igazamról nem tudtam lemondani,
Akár egy igazi bakfis.

Aztán a kedvenc vállvonogatás,
A "nem törődöm semmivel" hangulat,
A probléma: szőrszálhasogatás,
S a hozzátartozó mérges indulat,
A bosszantó "csakazértis".

Ez volt akkor is, mikor édesanyám,
Szegény, kórházba került betegen,
S mi ketten, a vad bakfis s édesapám,
Ebédet készítettünk lelkesen,
Gondolom, apu így hitte.

Öcsi! - Szólított apu izgalommal,
Anyu szereti a rántott husit,
A legszebbeket félretettem gonddal,
S bezsebeljük anyutól a puszit,
Legalábbis ezt remélte.

Öcsi, mármint én, az örök lázadó
(Hiszen apám mindig fiút akart),
Előkészítettem nem túláradó
Lelkesedéssel a húst és asztalt,
És a panírhoz valókat.

Persze, mondogattam csendben, magamban,
Liszt, tojás, zsemlemorzsa, sorrendben,
Láttam magam előtt körvonalakban,
Jó lesz, szép lesz, anyu csak örvendjen.
S gyógyuljon meg gyorsan, hamar.

Apu, mint a nagy főszakács, a mester,
Szépen sorba vette a húsokat,
Egy finom csirkemell a nagybetegnek,
S hozzátette a szaftos combokat,
Az első adag már sült is.

Igen ám, de vajh` mi történt, mi a baj?
Megégett a burkolat, de a hús
Még ehetetlen és nyers maradt. Ó, jaj,
Apu mérges és egyben irtó bús,
Öcsi... hallatszott a sóhaj.

Kicsit hebegtem-habogtam morcosan,
Én semmit, de semmit sem csináltam!
Azt mondtad, készítsek el mindent, mit kell,
Liszt, tojás, prézli, mert ide az kell,
Akkor mit rontottam én el?

Ő gondterhelten meredt maga elé,
Nézte, vajon mi is történhetett?
Majd megrökönyödve szólt hátrafelé,
Te grízt adtál nekem prézli helyett?
Na és szóltam, hát nem mindegy?

Szegény apu, oly letört, mérges lett,
S első felindulásában olyat tett,
Min később mindketten jót nevettünk,
Mikor mind a ketten lecsendesedtünk...
Utánam vágta a prézlit.