Három bátyám közül, ő a legkisebb.  Különleges természete van. Szeret bennünket, de csak nagyon távolról. Nem emlékszem, hogy valaha is kimutatta volna azt amit érez. Nemcsak irányunkba, de mások felé sem. Azt mondták a felnőttek rá, hogy olyan kis beszédű, inkább átment a túloldalra, ha ismerőssel találkozott, csak még köszönnie se kelljen.

Én úgy emlékszem rá, amolyan mokány fiú volt.  Minden vagabundiságban benne volt, Bokszolt sportszerűen - de boxere is volt -!   Egyszer lőtt egy gyönyörű, különleges menyasszonyt a búcsúban. Hazahozta gyorsan, mindnyájan örültünk neki, és a mamám több évig az éjjeliszekrényen tartotta, szobánk díszeként.

A korabeli fiúkkal focizott, rosszul rúgott, majd összeesett. Kiderült eltörött a lába. Az orvos csak begipszelte, aztán gondozásra hazaadták, mert  még nem dolgozott, iskolába már nem járt, így nem volt SZTK-ja.  Akkoriban még nem voltak ilyen modern gipszkötések, mint manapság, ezért otthon feküdnie kellett. Kapott ágytálat, és mindig engem kért meg,  hogy vigyem ki. Úgy emlékszem, én ennek is örültem, mert ő soha nem parancsolgatott, nem bántott bennünket. Amikor már mehetett dolgozni, vasárnaponként mindig adott pár forintot, mozira, vagy fagyira.

Édesanyával gyűjtette a pénzét. Valamennyit hagyott magánál elköltésre. Mert ő bezzeg Miskától ellentétesen mindenbe belekóstolt. Nem lógott a cigi a szájából, de azért cigarettázott, nem volt részeges, de bizony eljárt a haverokkel a kocsmába, esetenként a pincébe is bulizni. Ugyancsak nagyszámú barátaival minden szomszédos faluban megfordult.  Sokszor jött haza megverten, de becsületére legyen mondva, állta a sarat! Laci barátjával, a súri határba kijártak lovagolni. De otthon is mindenben segített. 

Emlékszem arra, hogy a Bözsi néniék Hektor nevű kutyája, ha bátyám trágyát vitt a határban lévő földjeinkre - szekérrel - már ki is szökött a portájukról, és a szekeret követve tartott vele.   Nem a saját kutyánk, a szomszédé! Máig sem tudjuk miért.

Amint a pénze összegyűlt, egy motort vett magának. Abban az időben ez nagy szó volt. Én akkor már nem laktam otthon.  SAmikor hazajöttem, rögtön megkérdezte:  Na, megyünk egy kört? Már pattantam is a motorra, és irány Szápárig! Az egész menet, ha tíz perc lehetett, a mama már a kapuban várt, és nekem egy nagy nyaklevest adott, hogy mit képzelek én, lány létemre motorozni?

Ferencre úgy emlékezem , nagyon jó bátyám volt. Míg a nagyobbik azt mondta, pucold ki a cipőmet, aztán majd kaphatsz pénzt mozira, addig ő azt mondta: adok két forintot, mozira, meg egy fagyira, kipucolod a cipőmet?

Jövendőbeli menyasszonyával pestre jöttek megvenni az eljegyzési gyűrűket. Mert segítettem nekik eligazodni az üzletekben, kaptam tőle száz forintot. Ebből a pénzből vettem az első takarómat a Gólya Áruházban. Soha nem fogom elfelejteni. Megírtam idesanyának is, és máig őrzöm a válasz levelét:

Írod Kedves Leányom, hogy a Feri adott száz forintot, itt küldök neked én is, de ezt ne mondd meg a többieknek, mert nekik most nem tudok adni. Vegyél valami hasznosat magadnak ezért is.

Egy volt osztálytársamat vette feleségül, akivel a mai napig harmonikus házasságban él. Két fiú gyermekük született. A közelmúltban rendetlenkedő szíve miatt, műtéten esett át, úgy látom, kissé gyengélkedik. A templomban szoktunk találkozni. Istennek legyen hála, hogy ő is testvérem.

Bakonycsernye.2014.szeptember 30. Mária Lovász Skrabák