Juci(m)nak szeretettel

A zivatar sír, könnyezik falamon,
az ajtómon ablakon zörög a szél,
de a tél helyett, már a tavasz mesél,
és én a régi nyarakról álmodom.
Semmi sem szól a feszülő rügyekben,
csak figyelek és magamban hallgatok,

Verset írok az életfámról
HETVENEDIK ágáról
Mert minden évben egy ága kihajtott
Minden tavasz szép virágot hozott
HETVENEDIK tavasz
Rügyezik már a fámon

Nincs mandulafám, csak szegény kajszibarack,
a legtöbb ősöm még cseléd volt és paraszt,
de irtották kertjükben a dudvát, a gazt,
nem győzött rajtuk a levertség, a tarack,

Szólj csak hegedű
Szívem oly keserű
Tavasz dalával szólj hozzám
Szólj hegedű ,víg nótám

magzatpózba kuporodik az Idő

A vers finoman pezsgő, lágy hangulat,
csupa talány, bánatában is remény,
lebegő felhő életünk bús egén,
írni, dalolni gyönyörű bódulat.

Székely pacsirtához
/Dévai Nagy Kamilla ének művészhez /

 Álmodtam egy szép emléket
Anyám ölébe hajtom fejem
Simogatja a hajam s kérdi
Mi baj.,mi van már megint velem ?
 Panaszra nyitnám számat
De valami nem engedi
Nem szomoríthatom el az anyámat

Amikor Rád nézek félve, titokban,
a megszokott nyugalmam rögtön elhagy,
felgyorsul pulzusom, a szívem dobban,
mert nekem a legszebb teremtmény Te vagy.

Álmomban, oly régen, sétáltam a stégen,
Folyóvíz partjára, vittek oda éjben.
Leültem vidáman, szemeim kacagtak,
Boldogságos hangok, érzem, gyógyítanak.

Harmat cseppje hullott
Kertem virágára
Mint,ha téged siratna
Nagy bánatában
Napsugár kacsintott
Táncot lejtette
Tavaszt köszöntő gerlének
Nótás volt a kedve

Nincs formája, se színe, se illata,
benned él az elfogadást kérő vágy,
égető az éhe, kell mint a víz, lágy
kenyér, a lét méltóságát adja.
A legfájóbb az, amikor hiánya

Mikor az idő már félig agyonvert,
alig van kockázat, eltűnik a tét,
mert az élet fosztogatja az embert,
és egyre szegényesebb a hagyaték.

Ó én édes Hazám
Hogy tudsz szárnyak nélkül repülni
Megcsonkított karod
Hogy tud átölelni

Így, öregen az ember mennyit felejt,
a szívéből kiejt anyai mosolyt,
az emlékezet csak szakadt rongy és rojt.