...két lélek lakik bennem...

A kéz ujjai, lágy mozdulata, szárnyak,
mint  a madárnak, messze repülnek,
S a kar együtt integet új élmény vágyat.

Már csak egy veszély fenyeget, aggaszt,
mi lesz akkor és történik velem,
ha most elmész és egyedül hagysz,
magányom marad és a félelem.

Miért büntet az Isten, engem miért ver,
és adott világomnak tengernyi jót, szépet,
miért kecsegtetett az örök szerelemmel,
majd nyújt helyette magányt és szürke véget.

dalolj- dalolj

Változik most is folyton a szélirány,
forognak a serény bátor kakasok,
ígéretből nem volt mifelénk hiány,
betömnek ők majd minden jaj-hézagot.
Szívesen hódolnak legújabb úrnak,

Mosonba ha visszatérsz
Mosonba ha hazatérsz
Kísér a Duna andalogva
Integet messziről
Templomunk tornya
Vártunk már vártunk
Mikor jössz újra városunkba

Az élet színpadán csendesen hajolj meg,
fejed felemelve, mit még látsz, jól nézd meg.
Nézd, hogy emlékezhess, múltadon merengve,
ki hajdanán voltál, reményekkel telve.

Egy nemzet készül feltámadásra !
/A nagy menetelés !!! 2O13.1O.27.!/
 

két csend között
ragyog a végtelen
 

Szonett

Mit sem gondolva másra, a világra,
szerelmi-csatánk a hajnalokba nyúlt,
éjszakákon át csak nekünk tombolt, dúlt,
gyümölcsbe fordult bimbózó virága.

ha már tavasz

Édes jó apám
Mily örökséget
Hagytál rám
"Jobb lesz egykor neked"
S most vitatkoznék veled

Ha a félhomályban a tóhoz lemegyek,
az álmatlan éjszaka még kötne, fogna,
de leereszkednek hozzám a kék hegyek,
áldásuk adják a zarándoklatomra.

A színesen vigyorgó plakátok alatt
éhes csecsemő sír, mint koldusporonty,
az anyja egy koszos kukából kapargat
életet, a pólyája szennyes, tépett rongy.

a fényhez odabújnak

Míg én lázadtam, addig Te tűrtél,
engem a fájdalom, Téged annak
hiánya űz halálra,  örök tél,