Dáma Lovag Erdős Anna :
Hortobágy dicsérete

Ó te szép Magyarország
Csodálatos tája
Nincs a világon senkinek
Ilyen mesés Hortobágya

Rég látom, hogy görbe fényekből áll a világ
az árnyékok sejtelmes, apró éjjelek

az autópálya fölött lámpák lógnak,
mint elvek az érzelmek felett

Egy időszak végére ért, kezdődnek az újak,
Virágeső hull az égből, vad galambok búgnak.
Eljött végre, várva, várva, rügyek kipattantak,
Zöld levél jött, szárba szökkent, gyümölcsöt is hoznak.

Ösztökél a lélek, fogva tart a magány.
Mit keresek én itt? Menekülök talán?
Szép, kerek mondatok, finom mozdulatok,
Óvatos lépések, fojtó gondolatok.

és a hit is úgy lobogna...
 

Feszülnek a rügyek, nincsenek levelek,
de végre itt a virágzás ideje is,
az ember ennél több és kevesebb lehet,
kit e partra sodort egykor a genézis.

Nem bánnám, a szeretet kalitkáját   
csak még legutoljára rám zárnátok,
gyermeki gonoszsággal megvernétek,
tombolna köztünk az őszinte vétek,
jaj, csak még lennétek, régi barátok.!

Már pattanásig feszült a húr bennem,
de megmenekültem újból, ismét,
a tegnapokban már épp elmerültem,
és mégis kinyílott felém az ég.
Átvészeltem én már sok hideg telet,

Ildikónak

Étvágytalanok lettek a vacsorák,
nem ízlik a halott madarak szíve,
elkerülöm én már a sok drága fogást,
kanalam merítem hideg semmibe,
míg kifogy tálamból szerényen az este.

Ó hova hull a záporeső
Talán ázik a képernyő
Egy nemzeti kokárda hullajtja
Könnyét le az asztalra

Imádták, dicsérték, végül elhitte,
hogy jogosan lett belőle is bálvány,
törpe teste alá nőtt ezer állvány,
feledte, hogy az Isten van felette.

Zárt határok mögött, poros dűlőúton,
huzatos mezők közt, nagyapák örökén,
kapaszkodott mába fürge gyermekkorom,
könyvekbe fogództam az életem delén.

Az idő bennem egyre nagyobb űrt ás,
morzsolja csontom hatás, ellenhatás,
már minden perc veszély, próba, kihívás,
a végső mentsvár lesz az áthárítás.

Az ablaknál ülök, még várok valakit,
mint az öregek, hiszen én is vén vagyok,
a hajnali tejköd önmagamba halkít,
a reggelek ilyenkor süketek, vakok.
A szemközti dagadt ház elvadult kertje

Csodálatos nap volt a mai!

Ó nagy költője a nemzetnek
Hányszor támadsz fel
Hányszor temetnek
​Talpra magyar,itt az ideje

Szomorú emlékek
Mindig visszatérnek
Fájó szívvel üzennek
A jövő nemzedéknek