E napon nem vesztek erőt –
e nap a miénk, a jóké!
A Világ kezdete előtt
már ez volt a sóhajoké.

Igaz, hogy tegnap (június 1-én) elkezdődött a meteorológiai nyár - bennem még a tavasz hangulata játszik jókedvű részeget. A versem pontosan akkor született, amiről szól. Fogadjátok szeretettel:

Történt egyszer oly réges-régen,
Jó Artúr király idejében,
Hogy az ifjú Artúr királyt,
Kirobbantva csúnya viszályt,

A nap hajnal sugara
Ébresztette az alvót
A fákat sűrű ,fehér köd lepte
Csend honol most a völgyben
Aludt a lent ,köd ült fölötte

Hatalmas lufifát szeretnék, 
színes lufilevekkel.
Csacsogó lufimadarakat,
akik épp lufifészkeikből
dicsérik a nyarat.

Ringó kalász kinn a földeken
akácillat a levegőben
hallhassa más is az énekem
és szerény sorsomat betöltsem

Udvaron sétált, a labda nagyot puffant,
pont hátba találta, épphogy ki nem durrant.
Lassan fordult nyögve, arrafelé nézett,
felvette a földről, és hozzájuk lépett.

     Az 1977-82 közötti időszakban a Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karán tanulmányait folytató hallgatókkal diplomáztam 1982-ben. Együtt azóta sem voltunk. Most, 2015. április 25-én, 33 év elteltét követően gyűltünk össze (a végzős 160 főből 100-an) a tetthelyen: a BME Központi épületének II. emeletén.

A nyomorultakra, és a földre
véres fény csorog, s a látó szemek
üregéből égő könny mossa ki
a váltakozó reményt.

Amikor én kicsi voltam
Volt egy szép kaucsuk babám
Dédelgettem,öltöztettem
Magamhoz ölelgettem

Veled együtt keresem a csendet,
míg bennünk távlatok csilingelnek,
mindketten oly zártak és nyitottak,
kulcsát keressük édes titoknak,
a káoszban rendet teremthetünk,

Nem volt mélyebb alázat a Földön,
mint 'hogy én szent szolgálatom töltöm -
áhítat tart fönt e lelki gályán:
könny, verejték? - gyöngy Isten igáján!

Betakarózott az Isten,
nem értettem miért fázik,
hisz tavaszt hozott,
- jaj ne vidd el!
Maradj velem mindhalálig.

Elűztetek engem egy más világba –
törvényekkel és bántó nyelvetekkel,
cinikus mosollyal arcotokon.

Csillog az esőben a foltos betonút,
nappalok zsebei lyukasak, üresek,
vihar tépi sebemet, már semmi sem jut
holnapra, nem sokat kértem, csak keveset.

Keresztlányom emlékére.

Múlt században történt, Amerika szívében,
Indián rablóbanda fosztogatott keményen,
Járták a kikötővárosokat oly serényen,
Nem ismerve semmilyen kíméletet e téren.

Szonett

A lét pünkösdi királyai vagyunk
akár hetven évre, vagy három napra,
miénk a dicsőség csálé kalapja,
sokszor buktatóktól lesántul lovunk.