A folyó andalgott
Míg szívem hallgatott
Hallgatta a madár énekét
A méh döngicsélését
Hallgatott egy hívó szóra
Merengtem a csend magányban
Hogy nyílik a tavi rózsa

Ha eszembe jut így február közepén,
szinte látom arcát, utca kövezetén.
Megcsillanni sötét, szürke  bazalt hátán
párafolt imbolygó andalító táncán. 

Szonett

Utánad jártam egykori parkokban,
látni a feszülő matrózblúzodat,
hogy piheg a szíved a kebled alatt,
az éjszakákon e percekre vártam.

Lénárdos haiku

De olyan jó, a gyerek, ha már labdázik
veled. A mosolyt tanítottam én,
mint Schubert dalát, lágyan. A lélek táncát

Dalolok én neked akácvirágzásról
Szépen szóló madár vidám daláról
Dolgos méhecske virágporzásáról
Akácfa virág bódító illatáról

Tőkémre kamatadót nem fizetek,
de nem is vagyok megalázott szolga,
ha tartozok, hát egyedül Istennek,
az elszámolás már a kettőnk dolga.

Szonett

Mindenemet adnám, csak Őt láthatnám
még egyszer, s aggódó tekintetét,
tán tudta előre, mily nagy lesz a tét,
„légy jó fiam”, mintha szólna ajkán.

Mint a kikelettől megszédült, vén mamlasz,
kinek tollába tündér verset kotyvaszt,
ne hidd el te se, ha nőkről rosszat hallasz,
hazudik, irigy az őszből maradt haraszt,
 

Nagyapám emlékére

Szonett 112.

Tettem egy ígéretet Évikének egyszer egy beszélgetésünk során. Ha ír egy olyan verset, amivel meglep engemet, elismerésemként neki címezve felteszem ezt az ízig-vérig, női lélekhez írt versemet! Miért is? Mert Évikével beszélgetve tudom, ő nő a szó igaz értelmében!

Zsonganak, röpködnek gyanútlan bogarak,
a felhők szép teste megfürdik a tóban,
leveszem sálamat, kopott kabátomat,
azt súgja a szellő, hogy ismét tavasz van.

A kéz ujjai, lágy mozdulata, szárnyak,
mint a madárnak, messze repülnek,
S a kar együtt integet örök búcsúzást.

A modern korunk vívmánya a komputer. Sok öröm, és sok bánat okozója! A fiatalokat, akik élnek az adott lehetőségekkel, sajnos gyakran rabul ejtik az internetes játékok, és elvonja őket a hasznos, és fontos élményektől, tanulmányoktól, lemaradnak társaiktól, azoktól akik látják ezek veszélyeit.

Ne sírj,
Ha száz irigy is feni rád fogát
Ha sokszor mondja ő jó barát

Szonett

Tétova álmaim értelmet nyernek,
felfeslő fényed negyven év homályán
ismét átragyog, és újra ég máglyám,
gyümölcsük nyújtják tárulva a kertek.

Hagyjatok aludni elcsókolt vágyak,
engem már csak az éjszaka láthat,
ráncomon nevetnek új nappalok.
A rést hasztalan tagadom, leplezem,
ősz a fejem, tört fényű szemem,

Húst enni most kedvem nincsen,
Mi jót főzöl, kedves kincsem?
- Finom fánk lesz ma ebédre,
Meg is sütöm pontban délre.

Ne korhold magadat és ne bánts mást,
gyorsul az idő és pereg élet,
majd ránk borul a feledés-palást,
ami meghalt, az már fel nem éled.