Szonett

Magány sétál az estek lucskos haván,
Reszketve didereg a szürke hajnal,
Csontszáraz ágon hallgat a madárdal,
Szégyenében olvad a tél is talán.

Megfáradt szívem már csak egyet kíván,
Ne állja utamat kőkemény jégfal,
Mert ez a zord idő megöl, és felfal,
Igyekszem átlátni kegyetlen titkán.

Nádasok mélyén és porló ormokon
Járva se illat, szín, hóban a nyomom,
Fogoly vagyok most bezárva magamba.

Köröttem minden hideg és idegen,
Nincs mosoly, szeretet üres tereken,
A remény kísér márciusra várva.

2017. 01. 02