Csak még egy éjszakára – még egyre
gyere vissza úgy mint akkor régen,
mint amilyen voltál azon a mozgó
karcokkal teli fekete-fehér filmen.

Nyújtanám feléd munkától fáradt
erőtlen de nem remegő kezemet,
megdöbbenek mikor látom szemedbe
a megcsillanó hálás könnyeket.

Hát nem feledted évek hosszú sorát,
nem feledted csókok zamatát,
sok sétát útnak ránk tapadt porát,
titokban leszakított lopott rózsát.

Bizony nem feledted a mesélő múltad,
emlékezel az éjszakák varázsára,
a titkoknak sötét csendes szobájára,
ahol a férfit öledbe fogadtad.

Csillagok özöne legyen jutalmad,
Hold aranyló sugarával kendőzöm hajad,
szivárvány boltíves kúpja kösse össze
mindig a hozzám vezető utad.

Bánatos könny ne peregjen szemeidből
ezen szavaim adjon erőt az úton neked,
de azt a sorstól várni nem úgysem lehet,
mert az a férfi próbálta széppé tenni életed.

Látod alkonyatkor a Napkorong
mily erősnek hatalmasnak tűnik,
de fénye már halovány vörös
ahogy a horizont mögé bukik.

Egy vallomás befejezése mindig nehéz
oly sután-bután akadozik nyelvem,
kimondott szavakkal már nem – de
a leírtak beszéljenek helyettem.

Egy belső szellem feszíti lelkemet,
míg valami furcsán vezeti kezemet,
amit valaha kimondani sosem mertem,
a hatástól – mert attól – mindig féltem.

Írta :Varga István.Barcs.2017.01.