Vájjátok ki szemüket a látóknak;
tépjétek ki átkozott nyelvüket;
öntsetek fülükbe gőzölgő ólmot:
hadd legyen mind vak, néma és süket.

Tükörbe nézek -
         semmibe látok;
ha keresnétek,
          ott megtaláltok.

Meghalt... Ki siratta akkoriban, nem tudom
De ádáz gyilkosok állták körül a sírját
Vérrel és könnyel áztatott dokumentumon  
Döntötték el a kegyetlen megcsonkítását

Valahol a város sűrű zajától
Messze, távol a forgalmas világtól
Gondtalanul élt egy szürke kisegér,
Evett és ivott mind, mi csak belefér.

Egy fájó sírást hallok az éjszakában
Egy kutya ül egymagában
Elhagyta a házat gazdája
De ő vigyázza,visszavárja

Kölykedzett a kutyám, micsoda
szégyene ez e fajnak!
Idegen vért kevert ez a
magyar vizslafajzat.

Hiába tudtam, egyszer így lesz,
A győztesből válok majd vesztes,
Szerelembe voltam szerelmes.
Eltűnt régen minden büszkeség,

Megtörtént? Igen, ez valóban megesett,
Mert csodák még most is léteznek.
Nem messze, csak hétezer kilométerre
Élt egy kisleány, Tess a neve.

Volt egyszer egy gyönyörű,
Fehér bőrű kisleány.
Szőke fürtjein táncolt
A szikrázó napsugár.
Szeretet a szívében

Felszabadult lelkem,
Sötétből bújt elő.
Kíváncsi a Napra,
Mely korán felkelő.

Londonból érkezett ez a kis történet,

Non, non, non

Háborúból jött, megjárta a poklot,
Lelke mélyén mégis a remény lobogott,
Talán egyszer, végre, ő is hazatér,
Családja várja már és nem a csatatér.

Néma harangok !
Mi történt veletek
Talán szomorúságban
Tört meg szívetek
Megrepedt testetek?
S gyászba borult Európa
Egy átok súly alatt ?

Megemlékezés június negyedikéről

Már nem hittünk, kevés volt a remény. 
Négy hónap bolsevizmusában éltünk. 
Az oláh ordított, minden az enyém! 
 

Nem másért: értetek.
Mit más ért: értitek?
Egymásért kértelek -
hagyma: sért. Sértelek?

Magyarok! Átkozott időben élők!
Emlékezzünk meg magunkról –
találkozzunk egy eszme-tisztáson!