Dal csordul az öreg zongorán,
végig fút lelkemen mint szellő a fán,
Dalra fakasztja vénülő szívemet,
szememből ereget boldog könnyeket.
A lány gyönyörű ujjai
futnak a klaviatúrán,
csodálom ott állok némán.
Onnan elszakadni nem tudok,
csak hagyom, hogy ivódjanak,
mind mélyebbre belém a dallamok.
Miközben játszik, énekel a lány
a feketére politúrozott zongorán,
Csodálatos hangja tágítja a teret,
dal szövegével üzeni valakit szeret.
„Kitől ezt a csokor rózsát kaptam,
szívemet örökre neki odaadtam.
Mert a szívem nem megy vándor útra,
a te szíveddel kötöttem most gúzsba.
Örök hűség, mit fogadok most néked,
zárt medálomba hordom fényképed.
Ha távol leszel sűrűn megtekintem,
egy gyűrűt adok mely jelképez engem.
Csend lesz, vége a játéknak,
szememet nyitom vége az álomnak.
Pedig mily sokáig álmodnám az álmot,
hogy vissza sose hozza a rideg valóságot.
Varga István. Barcs.