Szerelem indája kúszik testemen,
szavakká szelídül a vad érzelem,
majd veszti fonalát az értelem,
a valóságot adjátok oda nekem.

Te hívtál a gyönyörök kertjébe,
nem kérdezted kérek- e belőle,
lobogó hajzatod csapkodott a szélbe,
nem törődtél – csúszok kátyúba verembe.

Karodból karom lassan kivált
izzó parazsat ért csupasz kezem,
boldogságba ártatlanul bűntelen,
hitte azt – ez az örök szerelem.

Ne oltsd még el a pislákoló fényt
lássam meg a haza vezető utat,
nem biztos, hogy látok még Csillagot
mely reményt és boldogságot hozhat.

Mily szobácska rejt most téged,
ablakodat hagyd majd nyitva,
így találkozok akkor ott veled,
hogy a kísérő szél belökdös rajta.

Valamiképp megvesztegetem
majd a múló halandóságot,
adjon még kis időt nekünk,
hogy élvezzük a boldogságot.

Szakadékok hatalmas törések
törték össze kezemben a tollat,
a szélső füstös kocsma is bezárt
vendéglős töltötte az utolsó poharat.

Varga István. Barcs. 2017.02.09.

A kép Bosch: Gyönyörök kertje